Gál Mária és Demény Péter, közvetlenül a Szász Jenő féle székely bélyegek megjelenése után, a más jelképekből össszeollózott nemzetstratégiai műremekekről elmondták már mindazt, amit el kellett mondani. Csupán egyetlen megjegyzést szeretnék véleményükhöz hozzáfűzni: a romániai magyar média aláírással vagy anélkül úgy vette át az MTI közleményt, hogy meg sem próbálta legalább egy picit saját olvasói számára módosítani. Ha ugyanis egész Erdélyben találunk egy olyan magyart, aki az egyszerű tényt, hogy az említett bélyeg levélküldésre nem alkalmas, ilyen cifrán fogalmazza meg : „a bélyeggel nem lehet postai küldeményt bérmentesíteni”, akkor az megérdemli, hogy a következő bélyegre felkerüljön az arcképe. A hivatalos magyarországi és az élő – nem csupán székelyföldi – erdélyi magyar nyelvhasználatban ugyanis lényeges különbségek vannak, ez magyarázza többek között, hogy az erdélyi magyar ember, amikor hivatalos magyarországi iratok közelébe kerül, ugyancsak töri a fejét, hogy a nyakatekert közigazgatási és jogi fogalmazásokkal, az egyszerű és magától értetődő dolgok túlbonyolításával mit is akarnak neki mondani. Az erdélyi magyar média pedig gyakran ugyanígy jár, amikor itt megtörtént médiaeseményekről a kényelmesség kedvéért nem a saját tudósításait közli, hanem az MTI valószínű Erdélyből induló, de Budapesten kellőképpen átfogalmazott közleményeit jelenteti meg.

Olyan sokat beszélünk az önállóságról – ahol lehet, miért nem használjuk? Vagy úgy gondoljuk, hogy az erdélyi magyar vagy székely önállóság csupán a románokkal szemben kötelező viselkedésminta, és a saját nyelvünkön érkező bármiféle sugallatnak minden további nélkül alávethetjük magunkat? Úgy vélekedünk, hogy a románok felé igen, de a magyar nemzetpolitikában nincs helye semmiféle erdélyi magyar autonómiának, hanem csupán a Duna-partról érkező központi vezérlés mondja meg, hogy mit, mikor, hová és merre?... Egyáltalán, bármilyen hangzatos pótcselekvésekkel helyettesíthető az előmunka, amely megkerülhetetlen ahhoz, hogy saját hétköznapi valóságunk ismeretében és nem a szólamok szintjén, bárki számára érthetően kibontsuk, részletezzük bármiféle lehetséges autonómiánk gazdasági-társadalmi-jogi-intézményi hátterét és kilátásait?

Miért nem veszük már egyszer számba, hogy a jelenlegi jogi keretek alapján például a székelyföldi települések miként éltek a társulási és a közös célok, feladatvállalások lehetőségeivel? Miért nem hasonlítunk össze két azonos földrajzi körülmények között létező, olykor éppen szomszédos községet, amelyek közül az egyik felfele ívelő pályára került, a másik pedig ott marad a tizenkilencedik században, és miért nem vonjuk le belőle a megfelelő következtetéseket? Miért várjuk úgy az autonómiát, mint a sültgalambot, és miért nem gondolunk inkább arra, hogy olyan mint a gólya, amelyik csak oda tér vissza, ahol már van fészke, ahol folytatni képes az életet? Miért gondoljuk azt, hogy a nyitott világ kihívásaira csak bezárkózással lehet válaszolni, nem pedig a szellemi versenyben kitűnni, mint ahogyan az erdélyi életben bőven van rá példa mind a művészetek, mind a humán- és reál tudományok területén?

Mindeddig létezett székely himnuszunk, székely népviseletünk, székely táncunk, székely nyelvjárásunk és észjárásunk, székely építészetünk, székely humorunk, székely konyhánk, mindaz, ami az évszázadok során kialakult vagy az idők mélyén kell keresni a gyökereit. De úgy tűnik, vannak, akiknek mindez nem elég az önazonossághoz, a közösségi érzéshez. Föltétlenül szükségük van a székely bélyegre, a székely autós matricára, a székely kártyára, mert szerintük a nagy számban előállítható kis dolgok hordozzák a közösségi üzenetet. Ha a stratégák ezen az úton folytatják, akkor nemsokára lesz székely gyufánk, székely ceruzánk, székely fogpasztánk és eljövendő székely stratégiai termék lehet az a kis tekercs, ami a nagy dolgoknál közismerten nélkülözhetetlen.

A bélyeg mintáját követve pedig egyvalami a fontos: hogy a gyufa ne gyúljon, a ceruza ne írjon, a fogpaszta maradjon a tubusban, azt a bizonyos papírt pedig ne lehessen letekerni, viszont kellő feliratokkal ellátva valamennyien legyenek álmaink üzenethordozói szerte a világban. Ha ezt a modellt követjük, akkor ilyen lesz az autonómia is. Kijelentett, bejelentett, de működésképtelen. Hogy nemzetpolitikailag szépen fogalmazzak: képtelen a mindennapi élet bérmentesítésére. Ezt pedig nagyon nem szeretnénk.