Székely Ervin írását olvasva még inkább sajnálom, hogy nem lehettem jelen Irházi János Jó bolondok ügyvédje című, a nagyváradi Riport kiadónál megjelent beszélgetőkönyvének aradi bemutatóján, és nem hallottam a főszereplőt, Tokay Györgyöt beszélni. Mert az a szellemes, elegáns, közérthető gondolatokon és következetes gondolatiságon alapuló, de ugyanakkor szenvedélyesen érvelő stílus, ahogyan a múlt század kilencvenes éveiben politikusként, képviselőként a bukaresti parlamentben vagy a közélet más színhelyein kért és emelt szót, azóta is hiánycikknek számít mifelénk.

Talán úgy is fogalmazhatnék: az 1990-es májusi választások után (hadd emlékezzünk: a diktatúra harapófogójából alighogy kiszabadult Romániában a választásra jogosult lakosság több mint 86 százaléka állt órákat hosszat sorban, hogy leadhassa voksát az akkor bejegyzett hetvenöt párt valamelyikére, az RMDSZ képviselőjelöltjeire közel egy millióan, szenátorjelöltjeire pedig több mint egy millióan szavaztak), az akkor mifelénk majdhogynem ismeretlennek számító parlamenti vitákban a románul tökéletesen beszélő, magyarul pedig a nyelv színes gazdagságát felvonultató Tokay György bizonyult a romániai magyarság nagy felfedezettjének.

A székelyföldiek számára pedig akkor vált igazán ismertté és elismertté, amikor éppen huszonegy esztendővel ezelőtt, 1991 októberében, a hírhedt Harkov jelentés tévé és rádió közvetítette vitájában (nem csupán újdonságnak számított a váratlanul bejelentett élő közvetítés, hanem azt is bizonyította: a jelentéskészítők már akkor tisztában voltak a médiahatások természetével) ő magaslott azzá a vezérszónokká, aki többször is bizonyította a kollektív bűnösség, egy egész közösségre kiterjesztett megbélyegzés alaptalanságát és tarthatatlanságát. (A jelentés szerzői szerint közvetlenül az 1989-es decemberi eseményeket következő hetekben-hónapokban a székelyek elüldözték Székelyföldről a románokat, noha valójában nem történt más, mint az, hogy a kényszerrel oda helyezettek közül többen, élve a szabad lakhely- és munkahelyválasztás lehetőségével, hazatértek.)

Tokay korabeli beszédei olyan élénk visszhangot keltettek, hogy még a nézeteiben teljesen eltérő Katona Ádám is „tiszteletbeli székelynek" nevezte a szónokot, aligha gondolva arra, hogy küküllőparti várostársa, Szász Jenő MPP elnök az elkövetkező esztendőkben miként járatja majd le ezt a fogalmat, a későbbi elszánt politikai ellenfél, Tőkés László pedig akkor még kossuthi jelzőkkel illette azt a teljesítményt, amelyet a rákövetkező neptuni vitákban csakhamar átírt, illetve felülírt.

Nem kétlem, a szóbanforgó könyv előbb-utóbb majd hozzám is eljut, megerősítve abban a meggyőződésemben: azért is fontos minden hasonló interjúgyűjtemény vagy visszaemlékezés, mert felhívja a figyelmet arra a legfontosabb és még akkor is tagadhatatlan tényre, ha ezzel időről-időre többen is megpróbálkoznak: a romániai magyarság mögött két olyan évtized áll, amelyben önállóan, saját tapasztalata és ebből fakadó meggyőződése alapján vállalta nem csupán az önmaga megerősítéséért, hanem az egész Románia demokratizálásáért, az európai eszmék térhódításáért folytatott küzdelmet. Ugyanakkor az ilyen könyvek nyomán az is egyértelművé válik: napjainkban a romániai magyar politizálásnak ez a közösség igényelte, alapvető irányvonala az évek folyamán mit sem változott. Azaz a napi politika oly gyakran változó hullámverésének a felszíne alatt, a mélyben, a mindennapokban, ott rejlik az a folytonosság, amelyet az egykori 75 romániai párt közül alighanem csupán az RMDSZ mondhat magáénak.

Éppen ezért soha, egyetlen pillanatra sem szabad feledni: az újabb választásokra készülő szervezetnek ez a legnagyobb tartaléka. Az a szemléletbeli folytonosság, amelyben ugyanazon alapgondolatok és eszmerendszer mentén találkoznak a régi és új nevek, amelyben a változó körülményekhez alakulva, de a meghatározó elveken mit sem változtatva folyik a küzdelem a romániai magyar közösség mindennapi, gyakorlati érdekeiért. Ez a folytonosság, az eredmények és tennivalók biztos ismerete, a belőlük fakadó meggondolt szavak képesek olyan nyugodt, higgadt és magabiztos légkört teremteni, amelyet minden bizonnyal értékelnek a romániai magyar választók. Szemben a kapkodással, az innen-onnan történő politikai csipegetéssel, a fellengzős és harsány szavakkal, a vádaskodásokkal, amelyek mindig az erőtlenséget, az eltitkolni óhajtott gyámoltalanságot és tanácstalanságot leplezik.

Nehéz választások következnek. Az RMDSZ okosan cselekedett, hogy nagyobb testületi fórumait kiragadta a helyhez kötöttségből és bejárja velük a romániai magyarság életének színtereit. És ugyanígy cselekszik, ha rádöbben arra: nem csupán a fiatalokra, nem csupán a polgármesterekre és tanácsosokra, kormányzati tisztségviselőkre, jelenlegi szervezeti alkalmazottakra van szüksége, hanem mindazokra, akik két évtizeden át az RMDSZ-eszmeiség szolgálatában álltak és ma is ugyanezt teszik. Ők ugyanis továbbra is a kisebb-nagyobb közösségek elismert személyiségei, akikre hallgatnak a kortársak és sorstársak. Akárcsak Tokay Györgyre.