„Öcsödön rossz volt / kellett volna két kis ló, kis nő, kis eke, / kis ház, kis kutya, kis csikó, kis kasza, kis buza – / minden arányosan hozzám, mint ahogy minden / arányos volt a nevelőapámhoz”. Ez a József Attila idézet jutott eszembe a Szabad-ötletek jegyzékéből a Csipke előadása után.

Máté Angi 2oo9-es regénye, a Mamó, erről is szól: hogyan kislány valaki árván, akire a nagymamája vigyáz, aki viszont nem tud szeretni, illetve nem tudja kimutatni a szeretetét. A gyermek – gyermek, csintalan, huncut, nyughatatlan, az öregasszony pedig öregasszony: mogorva, megfontolt, nehezen mozduló. Ráadásul falun élnek, ahol a különlegesek mindig őrült-számba mennek, s mindenkinek öröktől fogva meghatározott és soha többé nem változó helye van.

Máté Angi úgy mondta el ennek a kislánynak a történetét, hogy teljesen megőrizte annak a gyermeknek a fordulatait. „Mamó este elővette az ágyat, nagy nyögéseket tett a párnára, kifújta a lámpást akkor.” Ezektől a fordulatoktól megteremtődött egy furcsa aránytalanság, mely mégis pontosan tükrözte a vágy arányait: egy gyermek ábrándjai és valósága közötti távolságot. A vágyak megmaradtak a gyermek fejének tünde fényében, a valóság megemelkedett egy kicsit, nevetősebbé vált.

Mezei Kinga nagyon szép előadást rendezett a Mamóból. Mint egy felnőtt bábszínház: a színészek tologatják ide-oda a díszleteket, mi látjuk, hogy ők azok, akik tologatják, és aztán bejönnek az éppen aktuális szerepükben, mert Albert Csilla (Mamó), Györgyjakab Enikő (Angi) és Bodolai Balázs (Fiú) ugyan csak egy, Kántor Melinda, Keresztes Sándor és Váta Lóránd azonban több alakban is megjelenik.

És milyen jók mindegyikben! Kántor Melinda „félős néni” (az Angi soha-nem-látott nagyapjának felesége), jajgatós asszony (Fülöp bácsi hátfájós élete párja), kavarós boszorkány (Rebi), öntős Piroska, aki után Karcsi, a falu részegese áhítozik, s a lány előbb leönti, aztán kupán vágja a lábossal. Keresztes Sándor istenien „naaa”-zó Fülöp bácsi, a szomszéd (csak egyszer éreztem, hogy játszik, amikor sírva fakadt, mert Angi elmesélte a nagyapás látogatást), pipázó-utálkozó nagyapa, akinek a bajsza az üveghez tapad, mert dühbe gurul, és a félős néni rázárja a dühére az ablakot. Váta Lóránd fergeteges részeg a biciklije „akut problémájával” (mindegyre kilyukad a gumi), lottyadt gatyájával és letapadt hajával, gusztustalan tojásevésével, és bolond tyúkidomár Rebi néni férjeként. Ezt a tyúkot egyébként kissé soknak találtam: nagyokat lehetett röhögni, de valahogy olyan túlságosan valódi volt a stilizált környezetben.

Bodolai Balázs finoman játszotta el a túlvilági Fiú szerepét, akit csak Angi lát, jó rezonőrt teremtett a figurából, éppen azt, akire a lánynak szüksége van, hogy kikacsinthasson a világból. Györgyjakab Enikő tudott ártatlan lenni, gügyögés és affektálás és guggolás nélkül gyermek lenni.

Albert Csilla szépen felépítette, módszeresen kidolgozta a szereplőt. A néző tudja, ha ránt egyet a kendőjén, az nem jelenthet jót; az arca éppen olyan siváran sok fájdalmat-rejtő, amilyennek lennie kell; valódi az elkeseredése, hogy egy ilyen leánykát bízott reá az élet: nem elég, hogy „csak úgy jött” az anyjával, aki meghalt, még magában beszél is; mégis tudja szeretni, amikor haldoklik. És hogy haldoklik! Mintha tényleg, még sincsen semmi túljátszva abban a jelenetben.

„Kicsit mache”, kicsit mesterkélt – írja az egyik színikritikus, és értem, mire gondol, de összességében nem ilyen volt az előadás, számomra legalábbis. Én ugyanis az elrugaszkodást (a föntben muzsikáló zenészekkel együtt) költőinek éreztem.

Aki teheti, ahol teheti, nézze meg a Mamót. Az utóbbi esztendők legegyszerűbben, letisztultan szép előadását láthatja egy remek társulattal.