Papp Sándor Zsigmond: Gödör után, gödör előtt
Elvileg a csillapíthatatlan román-magyar gyűlölet családtörténetét írom, írnám meg a második regényemben, s amikor elbizonytalanodom, hogy vajon kell-e, érdemes-e, vajon nem haladtuk-e meg már rég ezt a problémát, akkor jön egy meccs. Vagy egy rendelet. A védelmi miniszter őrülete, hogy minden városban legyen egy 1918. december 1. nevű utca, mert így senki sem felejti el egy pillanatra sem, hogy mit ünnepelnek a románok ezen a napon. Mindez már csak akkor lenne ízléstelenebb, ha Trianon nevű utcát is követelnének Csíkszereda vagy Sepsiszentgyörgy főterétől nem messze, lehetőleg sugárutat. S tán egy dísztáviratot is június negyedikén, amelyben a magyar kisebbség testületileg megköszöni, hogy immár Romániához tartozhat. Mert tán titokban mindig is erre vágyott.
Egy ilyen rendelet inkább regénybe illő, ahogy annak következményei is. Ez az a mag, amelyből a hosszú lecsengésű, tompa érzet, a gyűlölet kisarjadhat, és határozhatja meg, billentheti ki egy nemzedék sorsát. Bújik be a bőr alá, kezdi ki a szívet és az agyat, hogy aztán egy napon, maga sem tudja miért, de kezet emeljen valakire. A regényben mindez családon belül történik, vagyis a gyűlölet önnön farkába harap, de félő, hogy egyszer majd valami más célt keres.
Sokszor gondolkodom el azon, hogy vajon Erdélyben miért nem tört ki a kilencvenes években, vagy akár később is, nagyobb hullámokat verő etnikai konfliktus. Pedig hát nem egy példa volt a környéken arról, hogy miként is kell ezt nyélbe ütni. Vajon mi voltunk túl békések, vagy a románok taktikusak, hogy a húrt mindig csak addig feszítették, amíg még kitartott, és nem pattant el. Már ha a vásárhelyi eseményeket nem számítjuk, a márciusi fekete napokat, ám akkor sem terjedt tovább az erőszak, nem kapott kasza után sem Székelyföld, sem a Partium. Vajon erre is számítottak az akció kitervelői? Vagy titokban arra számítottak, hogy majd a katonaság tesz rendet, s akkor egy füst alatt a magyarokat is rendre lehet tanítani? Zűrzavaros idők voltak, minden forgatókönyv elképzelhetőnek tűnt.
Akkor épp tizennyolc voltam, és emlékszem, Szatmáron is megpróbálták megzavarni a helyi magyar szervezet ünnepségét, s akkor a katolikus templom udvarára „menekültünk”, hogy elkerüljük a „vátrásokat”. Vajon ez gyávaság volt, vagy óvatosság? Őszintén szólva egyik érzetre sem emlékszem. Sem kimondottan gyávának, sem felkent reálpolitikusnak nem éreztem magam akkor. Úgy tűnt, ez az egyetlen ésszerű megoldás. Meg is tartani az ünnepséget, mégsem bonyolódni bele semmi olyasmibe, aminek nem látni a végét. Megőrizni a saját méltóságunkat, még ha erről a méltóságról olyan sokat akkor nem is nagyon tudtam volna mit mondani.
Azt hiszem, ez az ösztönös ésszerűség vezetett át minket az elmúlt húsz éven. Emiatt nem lett kis-Jugoszlávia Erdélyből. Valahogy mindig megéreztük, hogy mikor kell elhajolni, és mikor kinevetni az öklét lendítő ellenfelet, és mikor tiltakozni. Túlélni Funart, Vadimot, a nacionalizmus megannyi madárijesztőjét. Egyénként is, közösségként is. Ösztönösen, mindenféle elhatározás nélkül. Ezért is lehet most Mircea Dusa rendeletét annak látni, ami: a nevetségesség határát súroló modortalanság. Tizenöt percnyi hírnévnek. Egy olyan viccnek, amivel kapcsolatban az a legjobb, ha senki sem veszi túl komolyan. Mert senkinek sem jó, ha úgy nevet, hogy közben fáj is.
Ha meg tényleg nevetni akarok, akkor mindig elképzelem, hogy milyen arcot vághatott Kolozsvár egykori polgármestere, amikor megtudta, hogy Magyar Napokat tartanak majd a főtéren. Nem is egyszer. Ott, ahová ő egy újabb szoborförmedvényt álmodott. Amikor világossá vált, hogy a nemzetiszínű kukák után Kolozsvár mégis Európa és nem a Balkán felé mozdul el.
Amikor az ünnepség képeit látom a neten, máris otthon vagyok. Ott állok én is a tömegben. És akkor sajnálom csak igazán, hogy amikor elmentem, még egy jó nagy gödör tátongott a főtéren.