Magyar Dante, román Dante! Na és? Már réges-régen elkészült mindkettő. Babits, illetve Coşbuc konzseniális fordításában 1912, illetve 1911 óta olvasható magyarul is, románul is, mit lelkendezem én itt?

Hát egyrészt azért, mert nagyon megváltozott valami, s az ilyesmit én mindig jól bírom, sőt, szorgalmazom. Babits és Coşbuc a régi, mára már elavult eszme szerint dolgozott: mindketten megőrizték a formát, és ahhoz szabták a tartalmat, hiszen nyilvánvaló, hogy ha meg akarjuk tartani a tercinát, olyan szavakat kell találnunk, melyek folyton rímelnek egymással, de nem biztos, hogy azok a szavak rímelnek, melyeknek a jelentése közel áll a Dante-féle jelentéshez. Nádasdy Ádám, illetve Laszlo Alexandru elvetette ezt a módszert: mindketten rímek nélkül mondják, amit mondanak, vagyis amit Dante mond, pontosabban… No igen, éppen ettől a folyamatos árnyalási lehetőségtől mai ez a két Dante: Babits és Coşbuc úgy tesz fordítóként, mintha betéve tudná, mit akar mondani az Isteni Színjáték – a két mostani értelmező nem is tudja, nem is akarja ezt mondani. És azért teheti ezt meg, mert mint Nádasdy nyilatkozta: „…ők, a korábbi fordítók már megcsinálták, amit megcsináltak. Minden kor nyilván mást akar hozni. Ha egyszer az inga arra lengett, akkor most lengjen erre!” („Tizennégyezer sor nem lehet végig szép” Nádasdy Ádám az Isteni Színjáték újrafordításáról. Magyar Narancs, 2oo8/49.) Ó, ha ezt a lengjenerrét fel lehetne vésni valamennyi agyba, mely a passzív hagyománnyal hadonászik vagy inkább bunkózik! Ó, te bunkócska, te drága!

Visszatérve: sem Nádasdy, sem Laszlo nem ragaszkodik a tercinához. Az idézett interjúban Nádasdy azt is elmeséli, hogy ő eredetileg prózában szeretett volna fordítani, de aztán ráébredt, nem tudná megszabni magának, hány sorban kellene elmondania, amit Dante annyiban, amennyiben, hát inkább megpróbálja tartani magát az olasz klasszikus sorainak számához: annyiba szorítja bele, ahányba az beleszorította. De másképp szorít a szerző, mint a fordító…

Laszlo kommentárokat közöl a Színjátékról – az a címe is a blogján: Lectura lui Dante (Dante olvasása közben). Sorra veszi az énekeket, és kilenc-tizenöt-stb. soronként kommentálja őket.

Lelkendezésem másik oka az, hogy így ismét feltámad valaki a múzeumból. Mert amíg leborulunk Dante előtt, akit azonban nem is értünk, nem is szeretünk (olyan lakkosan poros ez a tercina, annyira elegünk van már az áhítatos pihegésekből), addig tán tiszteljük, de nem értjük, következésképpen nem is érthetjük, nem is állhat közel hozzánk. Nádasdy úgy érzi, a Színjátékot drámaként kell fordítani, mert a mai fiatalokhoz közelebb áll a dráma, mint a líra; Laszlo viszont úgy, ha minden információt megad, akkor otthonossá tesz egy idegen világot. Dante pedig mindkét esetben megszűnik az a félelmetes, bozótba bújt nagyvad lenni, aki eddig volt.

És így juthatunk ki a csillagokhoz.