Szennyvízvezetéket építenek a mi utcánkban. Reggel héttől este hétig zajjal, porral, szakértelemmel. Európai pénzből, mert Magyarországon beruházni csak a közösből tudunk. Valahol messze politizálnak meg Trianonoznak, itt és most munka folyik, előrelépés, fejlődés, haladás, civilizáció. Még egy év, és nem fog erre járni a szippantó autó. Viszont többet fogunk fizetni a vízért.

Gyermekkorom két emlékezetes nyara: egyik, amikor a vízvezeték, a másik, amikor a szennyvíz épült. A kisváros szűk utcái hatalmas kalandjátszótérré alakultak. Nekünk ez volt a nyaralás. És többet tanultunk a világról, mintha valamelyik déltenger flóráját és faunáját tanulmányozzuk volna. Izmos, meztelen felsőtestű férfiak ástak vagy tucatnyian naphosszat szép, egyenes árkokat. Találtak közben csontvázakat, cserépedényeket, régi korok elporladt maradékát. Mintha a történelemmel találkoztunk volna. Ritmusa volt a létnek.

Nem robotoltak, nem lazsáltak, a férfiak egy évezredes munkatempóval végigdolgozták a napot, a család, gyermek vagy feleség délben hozta az ebédet, azt elköltötték az árnyékban. Ha valakinek fémesen koccant az ásója, odarikkantotta a többieket, s bennünket, gyerekeket sem zavartak el. A kincskeresés lázában éltünk, valószínűleg korábban temető lehetett ott, egykor a város szélén, s miért ne találhatna valaki egy értékesebb tárgyat. És hosszasan kitárgyalta a munkásosztály, ki mit kezdene egy hirtelen az ölébe hullott gazdagodással.

És este meg vasárnap a miénk lehetett a terep, bújócskázni, de akár csak rohangálni az árkokban, kikaparni valami cserépdarabot az ásólappal simára faragott partból, s elmerengeni, hogy hány száz évig pihent ez a darab a föld mélyén, s valaha egy másik emberkéz teremtette, használta.

Nem hasonlít az emlékeimhez, amikor most reggelenként fölvonul két gép, egy markoló meg egy árokásó, egy teherautó meg vagy öt ember. Naponta haladnak húsz-harminc métert. Fölvágják az utat, kiássák az árkot, befektetik a csövet, visszatöltik a földet, tömörítik, a fölösleges törmeléket elszállítják, kővel befedik és lehengerelik a munkaterületet. A végén majd aszfaltozni kell a fölszaggatott csíkot, és kész. Értem, látom nagyjából, hogy egy-egy gép tíz ember fizikai munkáját váltja ki.

Ebben az elmúlt fél évszázadban a lezajlott modernizációban átéltük a fejlődést. Lett vízvezeték, fürdőszoba, higiénia és komfort. Akkor, ötven éve, hittünk a töretlen fejlődésben. Hogy eljön az idő, amikor a nehéz fizikai munkát mind a gépek végzik, az ember fölszabadul a verejtékes erőfeszítés évezredes uralma alól, s kiteljesítve legjobb tulajdonságait, sokkal fontosabb dolgokra tud koncentrálni, mint a puszta lét fönntartása. Egy boldogabb, élhetőbb világ következik.

Megvalósult, elértük, itt a sok példa a szemünk előtt.