Van-e szebb, mint dalolva nekivágni az új esztendőnek? Verjen a bánatba éket, hozzon a szívünkbe vidámságot a szépség!

És kivel mással kezdhetnénk, mint az ország legnépszerűbb emberével, Klaus Iohannisszal, akinek választási győzelme az utóbbi évek legmeglepőbb belpolitikai eseménye volt?! Ahogyan a huszonöt évvel ezelőtti fordulatra is mondták: valóságos csoda. Félretéve a konspirációs elméleteket (amelyek némelyike nem is tűnik annyira elrugaszkodottnak – emlegetnek például nyugati, főleg amerikai és német/néppárti deus ex machinákat), azon töprengek, milyen tényezők együtthatása eredményezhette ezt a fordulatot.

Nyilván van olyan szemszög, amelyből tekintve egy kisebbségi polgár államelnökké választása az érettség, a türelmesség bizonyítéka, a nacionalizmus visszaszorulását jelzi, egyben alátámasztja a „sikereket a kisebbségi kérdés megoldásában”. Annál inkább, mondhatná a lelkes olvasó, mivel a magyar választók elsöprő többsége is a szebenire szavazott. Ez ügyben azonban az én (ellen)véleményem határozott: Iohannis személyében nem egy „igazi”, jogaiért küzdő minoritáriust, hanem egy asszimilált, amúgy is erősen megfogyatkozott – ha negyvenezres lélekszámúnak tekintjük, az ország összakossága 0,2 százalékára, a románia magyarok számának 2,5 százalékára rúgó – kisebbség tagját juttatta az elnöki székbe. És szó sincs a kisebbségi kérdés iránti érzékenységről, inkább ellenkezőleg.

A nagy Taciturnus ugyanakkor minden alkalmat megragadott, hogy bizonyítsa, mennyire jó román. És legfőképpen ennek köszönheti sikerét. (Már ha eltekintünk az említett külső segítségtől, kampánya fogásaitól, személyének – minden metafizikát vagy romantikát nélkülöző, az alapos német toposzán alapuló – rejtélyességétől, de nem kevésbé a baloldali jelölt túlnyomóan negatív megítélésétől.) Friss államelnökünk bizalmi indexe azóta a csúcsokat ostromolja, felmérések szerint többen bíznak benne, mint a közvélemény-kutatásokban.

Kulcsmozzanat volt Klaus Iohannis sikerében a román himnusz eléneklése a kampány záróakkordjaként. Néhány napja szemrebbenés nélkül kijelentette, hogy teljesen spontán módon fakadt dalra azon a sajtóértekezleten, újságírói noszogatásnak engedve. (Előtte riválisa, a románságára büszke albán-olasz, de zsidónak is aposztrofált párt- és miniszterelnök a tévé nyilvánossága előtt eltévesztette a himnusz szövegét.) Mármost én ebben a „spontaneitásban” nem nagyon hiszek, kétségesnek tartom, hogy a gyors reagálás és a rögtönzés képessége lenne elnökünk meghatározó vonása – viszont kétségtelen, hogy jó hangja van! Rokonszenves volt , amikor megjegyezte: „az iskola kórusában énekeltem”. A szászoknak – tanúsíthatom – csodálatos dalhagyományuk, zeneoktatásuk volt Erdélyben, minden ünnepi alkalmat megragadtak, hogy közösségi, olykor családi kórusaik fellépjenek, az általános óriási német zenekultúráról nem is beszélve. Ahogyan a „barbár zsarnokok” és a „halálos, kegyetlen ellenségek” felhangzott Klaus Iohannis zengő hangján Andrei Mureşanu szövegében (bár nem merünk belegondolni, kire is célzott a költő), az Anton Pann-nak tulajdonított zenében: maradandó élmény:

http://www.youtube.com/watch?v=gJ-04WSUG-s

Ha már itt tartunk, az e rovatban előttem jegyzetelő Sebestyén Mihály kívánságához csak azt fűzném hozzá (lehet, hogy elsütöttem már), amit az egyszeri menyasszony mondott a nászéjszaka előtt párjának fohászára, hogy miután eddig minden rendben ment, most már csak azt adná a Jóisten, hogy szűz legyen: „Adja, de nem hiszem”.

Nagyságaink közül persze nem a derék új államenök az első, aki dalra fakadt a tévékamerák előtt. Még spontánabb volt Tőkés László püspök úr, amikor több mint tíz éve, 2004. december elején, a kettős állampolgárságról döntő történelmi népszavazás híres tévévitájában népies sugallatra egy kismadár apropóján félreérthetetlen politikai üzenetet fogalmazott meg Gyurcsány Ferencnek. Hogy mit válaszolt Gyurcsány, azt most nem tudhatjuk meg, a vágó ihletetten közbelépett. Marad a dal:

http://www.youtube.com/watch?v=yNVWS4TxN0s

Hanem véletlenül se hagyjuk ki a nemrég diadalmasan (a kocsmába) visszavonult előző román államelnök előadását! Figyeljük meg a kristálytiszta hangot, a klasszikus zeneszám nemes üzenetét. Egy tévelygő lélek haza szeretne találni, ehhez kér segítséget, s idézi fel a délceg és pajzán villamost. Aki más dalt is talál a tíz évig államextől, mondjuk Verdi operakórusai környékén: allways be our Guest! Következzenek a műélvezet pillanatai:

http://www.youtube.com/watch?v=Y3bvEcV6ddk

Szilveszter utáni lelkes áhítatomban, bevallom, kedves olvasó, a fenti dalok álmomban is megjelentek, a szereplők, zenék és szövegek összekeveredve, mintegy tanulságául egy mozgalmas kor büszke időszakának:

http://www.youtube.com/watch?v=-oC34OtcHaI

Befejezésül azonban egy másik, kevésbé zavaros álmomat osztom meg önökkel. Ezt kívánságként úgy fogalmaznám meg: Legyen együtt, mint a zenében és az ünnepben, úgy a mindennapokban is az emberiség nagy családja! Kevésbé fennkölten: a zenét vigyük ki a köztérre, ne a politikai vircsaftot! Ahogy régen és fiatalon eltávozott költő barátom fogalmazott: lelkemben gyermekkórusok:

http://www.youtube.com/watch?v=eee4-d7FUis

Egyik kedves barátom küldte ünnepi üdvözletként a fenti flashmobot. Meghatott, mert eszembe jutottak a gyermekeim, amikor még kiskorúak voltak, és együtt volt a család. Szerencsés új évet, derűs együttléteket mindenkinek!