A Charlie Hebdora lecsapó három személyből kettőnek kriminálpszichológiai szempontból klasszikusan alakult az élete. Algériai (öreg francia ügy) bevándorló szülők gyerekei, lecsúszott egzisztenciák, már ifikként piti bűnözők. Később előkerül egy mentor is, aki a „jó útra” tereli őket, s valóban leállnak a cigarettázással és drogfogyasztással, ám a militáns iszlamizmus katonái lesznek egy, az iraki hadszíntérre Amerika-ellenes európai harcosokat „postázó” rendszerben.

A fivérek közül egyik ezért börtönt kap, majd később (2010) ismét képbe kerül mint Smaïn Aït Ali Belkacem iszlám fundamentalista kiszabadítási kísérletének résztvevője. A másik jemeni al-Kaida harckiképzésben részesült. A nevük már nem fontos, de a jelenség szisztémás: nyomor, tanuláshiány, munkanélküliség, majd a „kitörést” nyújtó radikalizálódás falsidentitása. Elfogadni nem, de érteni kell, mert így történhetett, hogy besétáltak egy szerkesztőségi gyűlésre és vérfürdőt rendeztek.

A Hebdot 2011-óta (bombatámadás) rendőrök védik, a szerkesztőségi gyűlésen is volt személyvédelem. A 2004-es madridi merénylet után az EU szigorított a lőfegyverek beszerzési lehetőségein, és figyel mindent, ami robbantáshoz kellhet. Hogy lehet hát, hogy fényes nappal, gépkarabéllyal (egy páncélöklöt is említenek) felszerelt merénylők ilyen mészárlást végezzenek, majd elgépkocsizzanak? Ez most berobbant az EU szkepticizált, a multikulturalitást teherként megélő, az iszlamellenességgel, szélsőjobbal, szélsőballal, azaz mindenből a szélsőségesebbel szembesülő Európába, s újra időszerűvé tett néhány kérdést. Kissingert parafrazálva: ha valaki fel akarja hívni az EU központi és közös, terrorügyekkel foglalkozó szervét, hova telefonál? Az Europolt leszámítva, milyen az egyes országok közötti együttműködés a terror megelőzésében? Milyen a kiberterrorizmus figyelése, hiszen ez (különösen egy Marine Le Pen-es kontextusban) melegágya az iszlamista csoportok tagtoborzásának, az akciók szervezésének?

Mintegy ezer francia állampolgár elment Irakba és Szíriába, talán már haza is tért – mennyire ismertek azok, akiknek ott akad harcolhatnékjuk, s mennyire tágítható a körük? Mert már Moszulból is magukénak jelentették az akciót, amelyet eddig teljesen al-Kaidásnak hittek. Igaz is: lehet az Európára átnyúló NSA-botrány után megmagyarázottá, elfogadottá tenni egy tényleg mindenható hírszerzést? A hatósági szűrések ilyen kedves-hülye kérdéseket tesznek fel: Milyenféle (melyik féle) muszlimnak érzi magát? Mi a véleménye Palesztináról? Tán már íródik a tökéletes de-radikalizáló kézikönyv, talán készülnek a karikatúrák, amelyek majd megmosolyogtatják a moderált muszlimokat, nem sértik a radikálisokat, s ezekkel az előzőek megreformálják az utóbbiakat...

Ezt azért kötve hiszem, de tény, hogy a kialakult helyzet, a nyomás olyan vonalak meghúzására kényszeríti az európai társadalmat, amelyekre felkészületlen. Egy mindinkább megkerülhetetlen meghasonlás: milyen határzóna létezik a véleménynyilvánítás, a sajtó szabadsága és az öncenzúra réme között?