Második énemtől búcsúzom: csak így, egyszerűen.

Annyi mindent kaptam, tanultam tőle életemnek egy fordulatos, kritikus szakaszában – valamikor az elmúlt évezred utolsó évtizedében –, amennyi még egy életre elég lenne.

Egy napon születtünk, s bár én volnék az idősebb, kettőnk közül ő a bölcsebb. A tapasztaltabb. S lám, most még a sietősebb is...

Én Kolozsváron születtem, ő gyermekkorának jó néhány nyarát töltötte Kolozsváron, közeli rokonainál. Ottani kisvilágunk is gyakorlatilag közös fertályra – a Rákóczi útra és környékére – szűkült. Meg a Szamos és gátja szomszédságára.

Kapcsolatunk több szakaszt élt meg.

Az első egy virtuális időszak volt, amikor is évekig dolgoztunk egymás keze alá az internet segítségével anélkül, hogy személyesen találkoztunk vagy szót válthattunk volna. Később következtek a ritka, de tartalmas találkozások, beszélgetések, egyeztetések. Ezzel párhuzamosan az alkotó együttműködés alkalmai és céltevékenységei fokozatosan megritkultak. Mindegyikünk ment tovább a maga útján. De sose feledtük s tagadtuk meg a szorosan együtt futott éveket.

Először rávett, hogy virtuális erdélyi magyar költészeti antológiát szerkesszünk. Én szállítottam a nyersanyagot, ő adta hozzá az interneten való jártasságát és szakértelmét. Meg a munkamániás teherbírását. Majd következett a kortárs román líra magyarra fordított alkotóinak és műveinek a bemutatása, egy újabb antológiában. Közben Iván szabadúszó lett és mintegy kalandvágyból, néhány hónapon át gyakorlatilag elvállalta a Romániai Magyar Szó budapesti beszámolókkal való tudósítását. Ő szoktatott hozzá mindennapi munkájának ütemével a friss, internetes újságíráshoz, amikor jóformán meg sem születik az anyag és percek alatt máris a több száz vagy akár több ezer kilométer távolságra található szerkesztőség asztalára juthat a friss tudósítás. Tőle tanultam meg a számítógépes könyvszerkesztést, az elektronikus könyvek előállításának technikáját és esztétikáját, ő vezetett be a Magyar Elektronikus Könyvtár világába, s közben internetes naplója felületén helyet adott Milos könyve című, 2002 pünkösdjétől 2003 pünkösdjéig tartó blogomnak. Kapcsolatunk ekkor vált igazán meghitté és mindennapossá, én megírtam az általában napi rendszerességgel elkészülő "penzumomat", Iván pedig reggelre azt értően blogba is szerkesztette. Nem egyszer még kommentárt, alkotó megjegyzést is fűzött az olvasottakhoz, tanácsai, véleménye nagyban hozzájárultak ahhoz, hogy később, a közöltek alapján, megszülethessen Jelentések – magamról című, öngyógyító visszaemlékezésem.

Hetente gondozta és nyilvánosságra segítette a Romániai Magyar Szó útirajz mellékletéből kinőtt internetes rovatot, a Kalandozót, egészen a lap s a melléklet megszűntéig.

Aztán egy ideig én tudósítottam az ő budapesti lapját, a Népszavát, amely mellett élete végéig kitartott.

Mindig volt valami elfoglaltsága, aminek a végén tetteket, értékeket mutathatott föl.

Számítógépeink több szállal összekötve, másodpercnyi pontossággal tudósítottak a másik állapotáról. Ha hónapokig nem írunk egymásnak egyetlen szót sem, nagyjából biztosan tudjuk – egymás indernetes oldalait fölkeresve –, kit milyen kérdések foglalkoztatnak, hogyan, merre kanyarodik az élete. és amikor hirtelen úgy tűnik, hogy a másik segítsége nélkülözhetetlen, akkor a forró dróton maradéktalanul elértük egymást; ott és úgy folytattuk, ahol és ahogy abbahagytuk.

2005 őszén interjút készítettem vele. Akkor az addigi újság- és prózaíró így vallott irodalmi ambícióiról: „Soha életemben semmiért nem tettem semmit. Hagyom, hogy a dolgok menjenek maguktól, ahová akarnak. Aztán vagy rossz lesz, vagy jó – s meg kell mondanom, ennek a magatartásnak többnyire jó a vége, bár sok gyötrelemmel is jár. Írogatok, éppen mostanában például Avram Cyrill verseit, amik persze legalább annyira az enyémek, mint az ő művei... én mindig totális életet szerettem élni, és egyáltalán nem érdekelt, hogy miben milyen gátak vannak. És alapjában véve rossz előadónak találom magam, de közben azt is tudom, hogy van abban valami jó, ha az író mesél. Egy kicsit visszatérünk oda, ahogy az irodalom keletkezett: az emberek ücsörögtek a tűz körül, aztán az egyik elkezdett beszélni. Jó történeteket mondott, és a többiek akkor se zavarták el, ha tudták, hogy egy szó sem igaz belőle. Ezekből lettek később az írók. Jó dolog írónak lenni. Még olyannak is, mint amilyen én vagyok: én „kis” író szeretnék lenni, és az az életcélom, hogy írjak három jó novellát. Ötven éves korom után azzal leptem meg magamat, hogy elkezdtem verseket is létrehozni: a már csak bennem élő Avram Cyrill költeményeit."

Egyidőben tartott születésnapjainkon rendszeresen új munkáinkkal leptük meg egymást. 2009-ben például azzal állt elő, hogy kereken 111 haikut ír majd, amelyek születésének folyamatát bárki végigkísérheti majd az interneten. A hírre egy gúnyverssel válaszoltam, de amikor láttam, hogy szándéka komoly s a terv a megvalósulás felé halad, újabb interjút kértem tőle: miért éppen haiku? - volt a kérdés.

" Azt szeretem a haikuban, hogy elképesztően fegyelmezett forma. Nem véletlen, hogy a kötött műfajok kialakultak és élnek is a költészetben. A forma fegyelme arra kényszeríti a költőt, hogy tudomásul vegye a nyelv anyagi természetét, és megküzdjön annak ellenállásával. Ez valamiért jót tesz a gondolatoknak. Nyilvánvaló, hogy ugyanazt, amit egy haikuban mondok el, el tudnám mesélni tizenhét helyett száz vagy ötszáz szótagban is. De valamiért a haiku rendje varázslatossá teszi a munkát is meg a befogadást is. Nyilván ezért lett olyan népszerű a Japánon kívüli világban is.”

2013 nyarán aztán a soros születésnap már a kórházban érte Andrassew Ivánt: agy-, tüdő- és vesetumort állapítottak meg nála. Sokk volt ez nekünk, akik ragaszkodtunk hozzá és becsültük, de még nagyobb sokk az ő számára, aki a nem az ő léptékére berendezett világból rendszeres látleleteket küldött – nem saját magáról, inkább a Szenvedés Házáról. Nem tudom, mit reméltem tőle, de én ekkor görcsösen az ő 111 haikujához menekültem. A fejembe vettem: amíg ezzel foglalkozom, amíg élnek bennem a sorai, nem érheti baj a barátomat. Különösen az alábbiakra figyeltem föl:

Baljós napok

Ma elmehetsz még.

Mintha csak úgy mászkálós

kedvedben lennél.

 

Lassú forgás

Most már ráérünk,

mint az erdők, az esők,

a kövek, a Nap.

 

Ennyi

Üres szívünket

megtöltöttük semmivel.

Ez volt az élet.

 

Egy év múlva, némileg az ő hatására, magam kezdtem tűnődő jegyzetsorozatba, Ivánnak dedikálva. Tartós felépülését remélve. Az összegyűjtött anyagot legutolsó születésnapjára postáztam. Restelkedve ígért valamit cserébe. Még megírta, mennyire örvend, hogy az Élet és Irodalom nemrég hozta egyik karcolatát. Egy ideje nem bővülő távoli internetes naplójában ez az írás az egyik utolsó bejegyzés.

És... ennyi volt?

Remélem, nem. De te azért csak menj, békével – eleresztelek.

Publicisztikai plebejus harcainkat tovább írják/vívják mások. (Reméljük...) Minden többi: Idő Úr belátására van bízva.