Negyedszázaddal ezelőtt történt Marosvásárhelyen a gyertyás felvonulás az anyanyelvi oktatásért. 1990. február 10-én Sütő András felhívására mintegy százezer magyar ember némán, táblák és transzparensek, lózungok és skandálások nélkül, kezükben égő gyertyával és világító könyvvel demonstráltak. Demonstrálták – követelésük jogosságát bizonyítandó Sütő Andrást, Kányádi Sándort, Petőfit és Aranyt, Mikszáthot és Jókait, Adyt és József Attilát hívván segítségül –, hogy az anyanyelvi oktatás megteremtése a legfőbb cél.

Jó érzékkel, kiváló ösztönnel kiválasztott cél volt ez, hiszen akkor még nem is tudtuk, amit a társadalomkutatók a kétezres évek elején bizonyítottak: különösen nagy az oktatás gazdasági és szélesebb körű társadalmi haszna. A felsőfokú végzettségbe fektetett összegek a közösség számára is több mint tízszeresen térülnek meg. Ráadásul a tanulásnak vannak nehezebben számszerűsíthető hatásai, de kutatási eredményekkel dokumentálható, hogy az oktatásnak kiemelkedő szerepe van a nyelv és a kultúra megőrzésében, a társadalmi kohézió megteremtésében, a demokratikus gondolkodás fejlesztésében és a nemzeti identitás erősítésében.

Ezt akarták a könyves tüntetés résztvevői is. Egyakarattal. Szemtanúk lejegyezték, hogy a történelmi magyar egyházak harangjainak kongása közepette gyűlt a tömeg, a harangszóra egyszerre lobbant százezer gyertya, s a fél évszázados némaságra ítélt, tehetetlenségbe dermedt tömeg megmozdult. A szervező – ma úgy mondanánk ötletgazda – Sütő András szerint: „Ezzel a némasággal, fegyelmezettséggel, példás emberi magatartással többet mondtunk el, mint szónoklatok egész sorával.”

Az író akkor azt remélte „Az el nem hangzott szónoklatok eszméi és gondolatai, törekvései, vágyai kinek-kinek a szívében élnek, elméjében és törekvéseiben hatnak a jövőben is.”

Huszonöt év múltán nem vagyok ebben biztos.

És nem csak azért, mert olvasom a maszol.ro-n, hogy az EMNT Maros megyei szervezetének felhívására mindössze néhányan válaszoltak, kevesen – főként idősek – mentek ki emlékezni könyvvel és gyertyával a virágórához.

Keserű iróniával talán azt mondhatnánk erre: sokan szerettek volna elmenni, de nem találtak odahaza egy könyvet. (Sokan sápítoztak, amikor Sepsiszentgyörgyön bezárt a könyvesbolt, amikor híre ment, hogy csődöt mondott egy erdélyi magyar könyvkiadó. Ha csak a méltatlankodók fele vásárolt volna évente egy-egy kötetet, nem bukott volna be az üzlet...)

Veszprémi ismerősöm, akinek elsütöttem olcsó, mégis fájó poénomat, elgondolkodott, majd komolyan azt mondta: Vagy talán csonkig égtek már a gyertyák a számtalan és eredménytelen tüntetésben, felvonulásban... Talán sokan rájöttek, hogy hiába meneteltünk, előbbre mégsem jutottunk.

Érdemes azon is elgondolkodni, hogy van-e ma olyan erdélyi magyar személyiség, akinek hívó szavára, ha nem is százezren, de tízezren megmozdulnak. Van-e szava ma a közéletben az értelmiséginek? Maradt-e még fikarcnyi hitele? Vagy a politikusokkal együtt merül el a bizalmatlanság örvényében? Az iskolában – amelyért huszonöt éve Sütő András gyertyákat gyújtatott – tanulnak-e Sütő Andrásról?

A gyertyás-könyves tüntetés önvédelmi indíttatású volt. Ahogy a szervezők értékelték: azon a napon haza és nagyvilág győződhetett meg békés szándékainkról, s arról is, hogy nem vagyunk sült galambra vágyó népség, jogaink dolgában nem akarunk esőleső társaság maradni.

Maradt-e mára elegendő az önvédelmi indíttatásból az erdélyi magyar társadalomban? Vagy elnyomta azt az, amit negyedszázada a tagadhatatlan pozitívumok mellett is felfedezhettünk a könyves tüntetés után: a túlzásba vitt óvatosságot, illetve a politikai betyárkodást. Ahogyan Sütő András fogalmazott: a romantikus ködevést és a földhözragadtan aggályos praktikumot.

A huszonöt évvel ezelőtt megfogalmazott célt részben sikerült elérni. Újrateremtettük az anyanyelvi oktatás intézményeit. Óvodától egyetemig magyarul tanulhat ma Erdélyben a legtöbb magyar gyerek, fiatal. Megoldatlan maradt a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem magyar tagozatának ügye. Ami ugyan elkeserítő, de még elkeserítőbbek azok a demográfiai és népmozgási adatok, amelyek azt vetítik előre, hogy a negyedszázaddal ezelőtti célt némiképpen módosítva kell szem előtt tartanunk.

Amikor egyre több fiatal meg sem áll Magyarországon, hanem Bajorországban vagy Londonban, esetleg a világ másik oldalán próbál szerencsét, amikor az itthon maradók közül egyre többen román iskolába íratják gyerekeiket, hogy jobban boldoguljanak, amikor a közepes méretű falvakban sem születik egyetlen gyerek sem egy év alatt, akkor az anyanyelvi oktatás megtartása válik rendkívül fontos feladattá. És nem csak a szórványban. A tömbmagyarság is szembesül az elkövetkező években a mennyiségi és/vagy minőségi kritérium dilemmájával.