„A nyelv nem magántulajdon; aki rongálja, az enyémet is rongálja." – írja a Látó 2010. júniusi számában Láng Gusztáv, s akármennyire is rokonszenves lenne a Nádasdy Ádám működése, elmélete, világszemlélete, hogy tudniillik nincs helyes vagy helytelen nyelvhasználat, csak nyelvhasználat „mint olyan", mégis egyet kell értenem ezzel a mondattal, s mélyen megértem azt a melankóliát, amely belőle árad. Olyan ember jegyezte fel a naplójába Táplánszentkereszten, Szombathely mellett 2009. július 21-én, aki 1984-ben Magyarországra települt át Kolozsvárról, aki itthon naponta megküzdött azért, hogy magyar lehessen (a legsötétebb s az idő múlásával egyre inkább kisebbségellenes diktatúráról beszélünk!), akinek nyilván ott is meg kellett küzdenie azzal, hogy magyar-e igazán (sok anyamagyartól sokat kapunk), s aki nem legyinthet minden hibára úgy, mintha mindegy lenne neki.

Nekem sem mindegy, pedig sem diktatúrában nem élek, sem küszködnöm nem kell, és itthon is maradtam (nem erényként mondom, nem is az: puszta tény). De hányszor hallom a kevert nyelv borzalmas szépségeit! „Vettem egy abonamentet", mondta a minap is egy vendéglőben egy nagyszájú öregúr, mintegy mellékesen, hiszen a Manchester–CFR meccsről diskurált a barátjával. „Két órát álltam egy rezultátért!", jött fel a lépcsőn valamelyik nap egy kedves ismerősöm szomszédja dühösen. És hányan nevezik a gőzelszívót hutának, a szögletet cornernek, a taccsot autnak, a gázcsövet conductának és így tovább! Megértem őket, én is itt nőttem fel, egyetemista koromig én is „románul fociztam". De az is biztos, hogy ezek közül a beszélők közül majd mindegyik lenézi a románságot, a román nyelvet és Romániát – a rezultátos éppen azért volt bosszús, mert túlságosan sokáig kellett várakoznia, s bizonyára meg van győződve róla, hogy egy jobb helyen két perc alatt kiadják. Az abonamentesek és conductások nagy része pedig lelkesen trianonozik, és gyűlöli azokat, akik a töltöttkáposztára és az egészségbiztosításra hivatkozva agitáltak a kettős állampolgárság ellen. És miközben így gyűlölködik, miközben meg van győződve a magyar kultúra és a magyar nyelv elsöprő fölényéről, román szavakat kever a beszédébe, pasaportot mond útlevél helyett, és formulárnak nevezi az űrlapot.

A nyelv személyes, személyre szabott tulajdon – ki értene ezzel egyet inkább, mint egy író?! De az író sem a Holdról pottyant, a nyelvet ő is a nagyszüleitől, Aranytól, Mikszáthtól és Móricztól, Kosztolányitól és Ottliktól örökölte, s Nádassal és Bodorral, Esterházyval és Hajnóczyval teszi még egyénibbé; végül már nem tudja elválasztani magában a rétegeket.

Persze, van a Nádasdy elméletének egy szociális árnyalata is. Aki nem Arannyal fekszik és Darvasival kél, attól ne várjuk el, hogy úgy beszéljen, mint ők! Nem mindenki író, nyelvész vagy más ilyen, nem mindenkinek szívügye a nyelv és a nyelvhasználat (annak a kávézótulajdonosnak sem, aki miatt Láng papírra vetette a fenti sorokat).

A nyelv azonban nemcsak az írók révén változik és alakul, hanem azok révén is, akiket idéztem. Ha a nyelvet folyónak képzelem, sok hulladék belékerül itt meg amott, s akad olyan, amellyel szemben elnézőbb az ember. Én sem ragadok tollat minden pillanatban, hogy megvédjem ezt a kanyargó nyelvdunát. Néha viszont felgyűl a szemét, és nem lehet másnak látni, mint ami: szemétnek. És nem egy olyan folyóról van szó, amelyben csak alkalmanként fürdünk, ha szép az idő és a hangulat, hanem egy olyanról, amelyből ha akarnánk sem tudnánk kisétálni.