S majd lészen kokárdáknak bimbózása márciusi celziuszbónuszokkal. Hergelése is leend a nemzeti érzelmeknek, fasisztoid román gárdáknak vonulása, frappánsra forszírozott (s mégis gellert kapó) nyilatkozatok; röviden: ugyanaz a forgatókönyv, mint néhány ötéves tervvel korábban, némi 2015-ös fazonírozással.

De addig is lassítsunk be, a körülnézést megkönnyítendő, mert galoppra fogta magát a táj, részletek mosódnak el, az pedig csak az impresszionistáknak kedvez, a higgadt körültekintésnek aligha. Benyomásból pedig van újabban kilószám, az összefüggésekre, háttérbeli vektorokra odafigyelni képtelen sajtó melegében kapkodja szét az egyre átfogóbbnak vélt korrupcióellenes offenzíva áldozatait és balekjeit. Megyei intézményvezetők, orvosok, egyetemi oktatók, vállalkozók és politikusok sorozatos lebukása-felnyomása azt sejteti, hogy a métely országnyi áttétként emészt, ami valóban aggasztó jelenség, de legalább annyira veszélyes, hogy ebből a zakuszkából bajosan választható el a fajsúlyos és a berendezkedést alapjaiban kikezdő cinkosságok sora.

Feldúlt állapotában szokták tanácsolni a zaklatott személynek, hogy számoljon tízig, és csak akkor szólaljon meg. Megtoldanám, most érdemes lenne százig is eljutni. Az intelem legelébb az ország egyik részére érvényes, arra, amelyik november közepétől látványos fordulatokban tobzódó váltást-változást várt.

Jelentem: már ötvennél tartunk, mert Iohannis megette az „első száz napnyi kegyelmi adagja” felét. Eddigi közszereplése nem arra utal, hogy kötelező népszerűségvesztését sikerült mérsékelnie: mindkét parlamenti jelenlétét beárnyékolta valami „egyéb”; az eskütételt az aznap délután megszavazott büdzsé, a hétfői beszédet pedig az estébe hajló Udrea-show. Biztonság - és külpolitikai ténykedése (e területek sajátosságaiból adódóan) közép- és hosszútávon teremhet babért, de az átlag infózabáló várakozási horizontjába nem fér bele ez a perspektíva. Már inkább felkapja fejét a hírre, hogy elődje –  kitűnően időzítve – átlépi a háromszoros nagyapa hatáskörét és előkészíti közéletbeli kámbekjét.

Türelem dolgában éltanuló lesz abból, aki a kormány működését vizslatná. A politikai túlélésre összefércelt kabinet ugyanis nagy igyekezettel kerülte a konfrontatív pillanatokat, s csak most, a Valutalap tárgyalódelegációjának hazaküldésével vállalta az első meccset. Közben a Victoria palotának sikerült nulla eurót lehívnia januárban az uniós alapokból, egyetlen hónap alatt kétféle úthálózatfejlesztő stratégiát kiötölni, és elérni azt, hogy a második félév kezdetén se legyen ábécéskönyv a tanodákban.

A hatalmi gócok közül leginkább mintha a parlament érzékelte volna, hogy irányában fogytán a népi türelem: a rá nem jellemző fegyelemmel és fürgeséggel gyűl, tárgyal és dönt (kivéve a SRI munkásságát felügyelő szakbizottságot, de hát itt akár a döntés hiánya is többet jelenthet, mint bármely más, kvórumtól túlcsorduló tiszteltházi voks). Pillanatnyilag az államfő és az igazságügyi szervek diktálják a ritmust, a honatyák esetleg a szünetekben akciózhatnak, például az eljövendő hatalomba való átszivárgás megszervezésében. Mert ez is alapos, aprólékos aknamunka, és a harcias üzenetek ellenére a bizalmatlansági indítvány – melyet sportnyelvre fordítva rangadó mérkőzésnek illene becézni – valahol a márciusi fuvallatok szárnyán érkezik csak a Nép Háza közvetlen légterébe.

Ebben a hevenyészetten is színes vázolatban a „mi, magyarok” kezdetű közléseknek is – idővel – helyet kell majd szorítani, mert egyelőre a margón apró rövidítések jelzik az etnikai kisebbség diszkrét jelenlétét, úgymint: kvári helységnévtábl.; magy–rom külügyi párb.; himnusz-per...

És máris itt állok egy aktualitásra hegyezett szöveg végén, visszaélve az olvasói türelemmel, csak tetézni tudom a feszültséget a finisben egy fiatal családtagom napokban nekem szegezett dilemmájával: Mi a különbség a két vég és a végképp között?