Olaszországban tavasszal választások lesznek, és a PdL, az exminiszterelnök pártja menthetetlenül vesztésre áll. Ugyanúgy választási vereségnek néz elébe Romániában a PDL, a B betűs államelnök pártja köré szerveződött alakulat. Ezzel szemben karrierje csúcsához közeledik a szintén B betűs és szintén dúsgazdag futballmogul, a birkák képviselője különféle parlamentekben. Kormányfő, akit már (többé-kevésbé) utolért a végzete, államelnök, akinek az elszámoltatása már nem késhet sokáig, képviselő, aki – a másik két politikushoz hasonlóan – többször kicsúszott a törvény lyukas markából...

Több bennük a közös, mint első látásra gondolnánk, a kérdés elemzése tanulmányt érdemelne – most maradjunk abban, hogy mindhárman komédiások. Nem az érzelmes dal értelmében, amely végül is az elesettek keservét fogalmazza meg („Tanulj meg, fiacskám, komédiázni! / Tanulj meg kacagni, sírni, ha kell! / Tanulj a rosszhoz is jó képet vágni! / Magaddal törődj csak, más senkivel! / Ne higgy a barátnak, hű szeretőnek! / Ne higgy az eskünek! Ne higgy soha! / Tanulj meg fiacskám komédiázni, / Mert minden, minden csak komédia!”), hanem a valósághoz, a politikához és a törvényhez, valamint a közösséghez való viszonyulásuk módja miatt. Amiatt, amit a román ’tupeu’ szó oly irigylésre méltó kifejezőerővel ragad meg, s amiben benne van az élelmes szélhámosság, a pofátlan hazudozás és a vakmerő szemtelenség.

Silvio Berlusconinak ugyancsak gyakran járt a korsó a kútra, amíg az eltörött – vagy legalábbis alaposan megrepedt. A volt porszívóügynök, országának leggazdagabb embere, már-már arról álmodozott, hogy számlálhatatlan miniszterelnöki mandátuma és dubiózus pere után egy kis szünet után államfővé avanzsál. Ehelyett bátor milánói bírák végre elkapták és könyörtelenül négy év börtönbüntetésre ítélték adócsalás miatt (ebből egy korábbi amnesztiatörvénynek köszönhetően egy évet kell letöltenie). Ilyenkor persze legjobb lekommunistázni a bírókat, a politikai ellenfelet, ezt tette a tévécézár, ismerjük a módit itthonról is – a legjobb lehet, de felesleges.

Olaszország már nem hisz a komédiás kéjencnek, aki mindig talált valamilyen menedéket (elévülés, mentelmi jog, bizonyítékok hiánya, és még ki tudja, mi minden) az általa oly sokszor megalázott igazságszolgáltatás elől. A lepel teljesen lehullt.

Nálunk is, itt van az ország első embere... Igaz, az utóbbi időben szinte egyáltalán nem látni a nagy játékos viharvert arcát, nem hallani mefisztói kacaját. Valamitől megilletődött. Talán csak nem a nyugatiaktól, akik antidemokratikus és imperialisztikus eszközöket nem kímélve megvédték őt a román állampolgárok népszavazáskor egyértelműen kifejezett akaratától, és erőnek erejével a tisztségében tartották? Tán csak nem tudtak meg róla egyet s mást (amint az európai parlamentben is elhangzott, pont egy maffiában szakosodott olasz képviselő vádjaként)? Tán csak nem váltak nemzetközi közkinccsé – a Daniel Morar és emberei által oly finom technikával alkalmazott jogi stiklik ellenére – a flotta-ügy, az ingatlan-machinációk vagy a horribilis pénzmosás adatai? Esetleg kiderült volna, hogy a román alkotmány mégis tartalmazza a népszavazást az államelnök menesztésére? (Nem, az nem lehet, hiszen maga Merkel asszony hitte el, ő pedig nem fogadhatja el, hogy bolondot csináltak belőle!)

Vagy itt van ez a legutóbbi eset, ugye, a volt fináncfőnökkel való beszélgetés: tán csak nem vette észre valaki, hogy e beszélgetés után jó sok hónappal, mélyen az összes kamerákba nézve az ország első embere azt mondta, nem ismeri az illetőt, sosem beszélt vele? Persze mindezek a jellembeli, hmm, fogyatékosságok semmiségek azokhoz a korrupció körébe sorolható pénzes dolgokhoz képest, amik remélhetőleg nyilvánosan is ki fognak derülni a Palota lakójáról. (A választási csalásra gondolni sem merünk...)

És itt van a harmadik. Gigi Becali – face ce face – komikus vegytisztaságában lassan fogalommá válik. A balliberális színekben induló volt kriptolegionáriusról már annyi mindent szabadjára engedtek a sajtóban (halmoztam magam is derekasan a jelzőket, minősítéseket), hogy ahhoz vajmi nehéz bármit is hozzátenni. Gigi jóismerősünk, már-már családtagunk, a futballrajongóké különösen.

Akárcsak a csőcselék másik nagy komédiása, Dan Diaconescu, a tévé nyilvánosságát politikai píárra alkalmazza, hozzá Berlusconihoz hasonlóan intenzíven kihasználja a labdarúgás felhajtóerejét. Az ismertség minden! A vagyona és a katonacsapat szurkolótábora által biztosított szavazatok keresett portékává teszik őt. A stílusa fekszik a műveletlen, alapjában véve rendszerellenes rétegeknek, magabiztos műveletlensége sokak szemében a nép egyszerű fiának mesébe illő felemelkedését jelképezi.

Most, hogy a liberálisokat megosztva, e történelmi párt történelmi szégyenére ez az egzotikus figura soraikban indul a parlamenti választásokon, nemigen láttam a felvetést, hogy: vajon mire kell ennek a dúsgazdag újgazdagnak, európai parlamenti képviselőnek a jelölés, a törvényhozói rang, a rengeteg pénzébe kerülő belpolitikai kaland? Másoknak a képviselői fizetés a szolid megélhetést jelenti, az ő számára annyi, mint egyik focistájának megjutalmazása egy gól után.

Hallottam magyarázatról, amely szerint egyszerűen a becsvágy fűti, mert a politika olyan: becsvágyat indukál, és megfordítva. Véleményem szerint a politikára a komédiásoknak egyszerre van szükségük ahhoz, hogy nagy vagyont csináljanak (ami a vadkapitalizmus körülményei között jobbára csak törvénytelenül, az állami pénzek vagy a külföldi támogatások lenyúlásával lehetséges), és hogy ezt büntetlenül, a törvény szigorától védve tegyék. A többi már a hübrisz, a hatalmi gőg dolga, amely elhomályosítja a látásukat és a józan ítélőképességüket; ezek a vezetők, mint a halál gondolatát, képtelenek elfogadni, hogy lebukhatnak. Mint a pókerjátékosok, akik állandóan „mindent vagy semmit” licitálnak, és a sorsot kárhoztatják, amikor mindent elveszítenek.

Írtam, hogy sok a közös a politika komédiásaiban. Közös bennük a hajlam a harsányságra, a nagyotmondásra, a fenyegető fogadkozásra. (Jókedvükben adakozóak, nagylelkűek.) És így tovább. Közös az is, hogy tündöklésük idején rajtuk csüng a – jobboldali – sajtó, sőt az elit értelmiség – jobboldali –manicheistább része is.

Olaszország természetesen kiheveri Berlusconit. A két román komédiásnak sincs sok esélye az örök tündöklésre, az egyik már félholt politikailag, a másikat zenebohóc-szerepe még felszínen tartja a bulvár hullámain, de számára sem lehet túl messze a végkifejlet. Különben is, egy darabig még hiábavaló minden igyekezet: az egyik bukaresti napilap felmérése szerint az utóbbi nyolcvanöt év magasan legjobb román elnöke Nicolae Ceauşescu volt. (A második Mihály király.) Komédiába illőbbet elképzelni is nehéz.