facebook cover


Farkas István: Március fekete átka


-A A+

Marosvásárhely főterén, a Cifra-palota előtt a kilencvenes évek végéig állt egy villanyoszlop, amelyen szemmagasságban egy szabályos, kétujjnyi lyuk volt. Valahányszor a városban jártam édesapámmal, megkérdeztem tőle, miért lehet átnézni azon az oszlopon. Ma is tisztán emlékszem a válaszára: „Azt a lyukat egy golyó csinálta, amikor összeverekedtek a főtéren a magyarok és a hodákiak”. A hodákiak, akiktől azon a véres márciusi estén még Marosvásárhelytől tizennyolc kilométerre, Backamadarason is rettegtünk. Az asszonyok, akikre minket, gyerekeket bíztak, forró vizet melegítettek, hogy majd azt öntik a támadókra, ha megtámadják a nehezen bevehető emeletes házunkat. A férfiak vasvillával a falu határát védték. Azóta sem láttam akkora összefogást az utcánkban. Reggel mi gyerekek megkönnyebbülten ébredtünk, örültünk egymásnak, annak, hogy önfeledten játszhatunk, anélkül, hogy a felnőttek ránk szólnának.

Istennek hála semmi nem történt – tették le reggel a vasvillákat a férfiak, majd elmentek dolgozni a városba. Délután apám mondta anyámnak, hogy a főtéren nagy verekedés volt, halott is van. De a játék hevében többre nem figyeltem. Nagyon sokáig a villanyoszlop és rajta a golyó ütötte lyuk volt az, amit tudtam Marosvásárhely Fekete Márciusáról. Ez majdhogynem semmi – a golyónyom valószínűleg nem márciusban, hanem még a decemberi harcok alatt keletkezett. A huszonöt évvel ezelőtti tavaszon a karhatalom tétlenül nézte, hogyan verik egymást a hodákiak és magyarok a furkósbotokkal, a főtéri padok léceivel.

Az események azonban a hodákiaktól rettegő falusi férfiak és a hodákiakkal verekedő marosvásárhelyiek számára is fekete lyukká váltak. Magába szippant a történelmi félelem, a tény, hogy a dráma háttere ma sem tisztázott. Mára már kevesen érdeklődnek az iránt, miféle szörnyűség esett Marosvásárhelyen.

Pogrom, diverzió, etnikai konfliktus, véres atrocitás. Mi most ezeket a szavakat kapcsoljuk az eseményekhez. Azonban semmire nincs bizonyítékunk, ugyanis a román államnak az az érdeke, hogy ne legyen.

Azt sem tudjuk pontosan, hogy mi volt a célja ezeknek az eseményeknek. Sejtjük, hogy újabb kísérlet az etnikai arányok megváltoztatására Marosvásárhelyen. Sejtjük, hogy a megszüntetett Szekuritáté állt az események mögött. A történtek azt szemléltették: szükség van itt az állambiztonságra. Az is sejthető: itt kapott léket a magyar-román összefogás, ami ma a regionális összefogást segíthetné, ha lenne. Sejtéseink vannak, de semmit nem tudunk biztosra.

Kivéve egy dolgot.

A fekete márciusban érdekeltek mentalitása ma sem változott – felvették az európéer-álcát, de továbbra is ugyanúgy gondolkodnak a nemzetállamról, mint huszonöt évvel ezelőtt. Továbbra is ugyanúgy, ugyanabból a megfontolásból mélyítik a románság és magyarság közötti szakadékot, mint negyedszázaddal ezelőtt. (Dorin Florea, Marosvásárhely polgármestere például mondhatni színromán rendezvényen vesézi ki a történteket. Kincses Előd a Sapientián színmagyar eseményt szervezett, csupán Borbély Lászlónak a Bernády Házban sikerült egy asztalhoz ültetnie néhány román és magyar értelmiségit.)

És ami még biztatóbb számukra, nincs már meg a magyarságon belül az az összefogás, amit 1990 március 19-e és 21-e között megtapasztaltak. A magyarság már erre az eseményre sem képes egy asztalhoz ültetni vezető politikusait, értelmiségijeit.



A Vélemény rovatban megjelent cikkek nem feltétlenül a szerkesztőség álláspontjat tükrözik