facebook cover


Ágoston Hugó: Bármi megtörténhet


-A A+

A román nagyhéten diadalmasan folytatta karakter-öngyilkos interjúinak sorozatát az ex játékos államelnök, a kivénhedt politikai alfahím. Keserű bírálatot mondott az egykor a lelkén melengetett kígyóról, a „pártatlan és független” román igazságszolgáltatásról, annak aktuális rémtetteiről. Ezek csúcspontjaként arról: mi minden történik meg ma, ami az ő idejében nem történt, nem történhetett volna meg. Remek ötlet, jó játék, nézzük meg, mi nem történhetett volna meg! Nem feledve a mélyenszántó intést, miszerint bármikor bármi megtörténhet.

Abból, ami a bősz lelépése után bekövetkezett, az ő idejében nem történhetett volna meg például Elena Udrea letartóztatása. Abból, ami még nem történt meg, de meg fog történni, szóba se jöhetett volna együgyű testvéröccsének és további fél pereputtyának a szabadságvesztése. És talán saját magának a lesittelése sem, amit a szoruló hurok a közeljövőre előrevetít.

Nem történhetett volna meg az igazság kiderítése olyan ügyekben, amilyen például az Omar Hajsszám svindli. Amilyenek a maffiázások az ingatlanokkal, az olcsó energiával (ALRO, Hidrotehnica). A kenőpénzeknek, megvesztegetéseknek, jattoknak olyan nagyságrendjével, amiről a naiv nagyközönség úgy képzeli, hogy a régi pénzben értendő. Ezeket a malomköveit az ő uralgása idején biztosan nem vették volna elő, most remélhetőleg „megtörténnek”.

De vannak színesebb dolgok is. Emlékszünk még a májashurka-botrányra? Amikor a közszolgálati televízió szekusügynök hírfőnöke eská vágatta össze a titkosszolgálatoktól és a korrupcióellenes ügyészségtől kapott filmanyagot, s lett abból „döntő perbizonyíték”? Most olyasmi talán már nem történhetne meg. Apropó, hírlik, hogy a volt alkotmánybíró mégsem adta el a kecskéket! A vád most kissé vakarja a fejét. (Igaz, hogy a szerencsétlen volt talárosnak a karrierje oda, de ezzel most sem törődik senki.) Nincs világgá kürtölve, de az Európai Parlament szocialista képviselőjének ügyéről is kiderülni látszik, hogy politikai indítékkal konstruált korrupciós vád volt, a legújabb értesülések szerint a „bizonyíték” hangfelvételeket a brit újságírók hamisították! Legalább kiderülnek dolgok, amik korábban nem derülhettek (volna) ki.

A volt államelnök idején – és kétségtelenül a tudtával, ha nem éppen „stratégiai” sugallatára – indult el viszont az a rendkívül veszélyes folyamat, amely a Markó Attila-ügy alapja és lényege, amint a vádlottból vádlóvá szigorodott képviselőnk lényeglátó pontossággal megfogalmazza. Kíváncsian várjuk, hogy a román állam mer-e diplomáciai bitrányt csinálni az ügyből, ami mindenkinek felette kellemetlen lenne, különösen, ha figyelembe vesszük, hogy az új államelnök, a néma levantei, elődjéhez méltóan, az RMDSZ ellenzékével egyezkedik.

Amúgy a korábbi berendezkedésben az sem nagyon történt meg, hogy a kormányt hagyják dolgozni. Az új államfő példásan együttműködik a miniszterelnökkel: hagyja, hogy az tegye, amit jónak lát. Igaz, KWI mindent hagy, ami nem a nagykabátjával kapcsolatos, arra viszont érzékeny. Kétségtelen ugyanakkor, hogy sok korábbi rémség már csak azért sem ismétlődhet meg, legalábbis reméljük, mert az új államelnök sokkal normálisabb.

Az viszont, hogy a volt játékos elveszítette korábbi támogatóinak bizalmát, számomra éppen azt a kérdést veti fel, hogy miként történhetett meg mindaz, ami megtörtént. Hogy hunyhattak szemet – és mit gondolnak az egészről – most azok a külhoni, európai és amerikai politikusok, akik védelmükbe vették, elvtelenül óvták és támogatták a román államfőt? Hogy érzik magukat, miután kiderülnek a viselt dolgai? Az érzelmeik érdekelnek, mert nem áltatom magam azzal, hogy felelősségről is szó lehetne. Gondoljuk el, a „demokratikus Európa”, pontosabban az európai jobboldal, történetében először és reméljük utoljára, megmásíttatta az egyik tagországában egy népszavazás eredményét! Egy közönséges, korrupt kalandorért! Hogyan érzi magát mindezek után Barroso úr, Merkel asszony, Reding asszony?

Még kevésbé lehet szó a hazai értelmiségiek, a rendszerpárti talpnyalók felelősségéről. Sőt, náluk még arról sem lehet szó, hogyan érzik magukat – mert köszönik, megvannak. Egy részük talán rájött, hogy rossz lóra tett, de a kreatívabbak a jövőbe néznek, az új palotalakó stílusát fürkészik, jótulajdonságait keresik. Liiceanu, Pleşu, Patapievici, Cărtărescu – különben valóban kivételes koponyák – mit fognak szólni, amikor megtörténik majd az, ami a mentoruk idején nem történhetett volna meg? (Ja, persze, „nem tudták”, honnan is tudhatták volna?)

Kisebb léptékben: hogyan érzik magukat azok a magyar újságírók, akik valahányszor vita volt Orbán Viktor, Szász Jenő és Tőkés László barátja és annak politikai ellefelei között, mindig a „caracali autonómia” fároszának adtak igazat, és véleményformálóként mindannyiszor az ő megszavazására buzdítottak? (Meg is lett az eredménye.) Kizárólag az számított nekik, hogy az elnöki palota lakója jobboldali volt – még azzal sem törődtek, hogy egyetlen éjszaka vált azzá (mint tavaly a pedálosok liberálissá, majd zusammen néppártivá, Brüsszel ihletésére).

Ezekben a „bármikben” az RMDSZ-nek nincs szégyellnivalója. Sem az elnökválasztások, sem a felfüggesztések idején nem állt a politikai vadorzó pártján. Annak a pártján, aki nyíltan – és alkotmányellenesen – a legitim magyar érdekképviselet belső ellenzékét támogatta, aki elintéztette a kisebbségi törvényt. Most már látszik: azoknak volt igazuk, akik nem holmi „reálpolitikai” érveknek, hanem a becsületnek-önbecsülésnek adtak elsőbbséget. Még akkor is, ha az ex könyörtelen bosszúja a mi sorainkból is szedett áldozatokat. (Gondoljunk Nagy Zsoltra.) Kompromisszumot lehet és kell kötni, de nem az elveinkkel, a lelkiismeretünkkel.

... A szavazókról ezúttal egy szót sem. A megtévesztett ember szavazati joga pontosan azonos annak az embernek a szavazati jogával, aki a helyzet ismeretében dönt. Ilyen a demokrácijó. 



A Vélemény rovatban megjelent cikkek nem feltétlenül a szerkesztőség álláspontjat tükrözik