Házad bárhol lehet, de hazád csak itt. Ugyancsak tetszetős és persze jóval mélyebb értelmű a két magánhangzó megcserélésével kialakított szójáték. Nem először találkozom vele, hiszen a székelykapu-feliratok nem hivatalos sorrendjében az utóbbi években kissé előbbre is került, a magam kis közvélemény kutatása nyomán pedig többen is úgy vélekedtek, hogy Vass Albert idézet, noha nem az. Azon a helyen azonban, ahol legutóbb olvastam, egy kis baj akadt a mondat sarkigazságaival. A felirat ugyanis egy kocsmába vezető ajtón díszelgett és ilyképpen mindjárt másként hatnak a haza- és szülőföld szeretetre utaló bölcsességek. Ha ugyanis állandó hazád a kocsma, akkor házad lehet bárhol, egyre nehezebben találod meg. A leírt vagy elhangzott szavaknak, fogalmaknak ugyanis nem csupán szöveg-, hanem tárgyi és személyi környezetük is van, és önmagában hiába lehet valami szép, szellemes, tetszetős és érzelemdús, ha nem olyan összefüggésekbe kerül, amelyeket a tovább gondolkodás megkövetel.

Elmondtam ezt a kis történetet egy kiváló, a néplélekre különösen érzékeny erdélyi fotóművésznek, akinek ezekben a napokban Budapesten van kiállítása és aki rögtön hozzátette a maga példázatát. A rendszerváltás utáni piacgazdasági lelkesedésben, nyilvánvalóan a Csík és Udvarhely közötti ellentétet szólásmondásszerűen megfogalmazó mondatra utalva, az egyik faluban a következő szavakat függesztették ki a kocsma ajtajára: Itt es jobb, mint otthon. És mi lett az eredménye? A település lányai-asszonyai nem vártak az egyenjogúságból és emberi jogokból fakadó emancipációs buzdításokra, hanem nőtüntetést szerveztek a kocsma körül, és kijelentették: amennyiben a tulajdonos nem veszi le a feliratot, rágyújtják a házat. Másnap reggelre eltűnt az oda nem illő szellemesség.

Mi a tanulság a két példából? Hogy nem lehet vagy nem érdemes mindenhol mindent összekapcsolni, vagy párhuzamba állítani, mert nem várt eredmények születnek.

Csíkban, a hagyományok szerint, húsvét vasárnapjának reggelén megszentelik az ételeket. A szertartás viszont még a Székelyföldön sem mindenütt a katolikus vallás része. Akadnak falvak, ahol csupán az eledeleket tartalmazó kosarakat gyűjtik össze, és a gazdáik nem állnak azok mellett, máshol pedig egész egyszerűen a húsvéti nagymisével kezdődik nap. Mint ahogyan jónéhány erdélyi román – ortodox – vidékeken is hagyományos a húsvéti ételszentelés. Mindezt csupán azért bocsátom előre, hogy lássuk: milyen ostobaságok a közösségi oldalakon az olyan magyar bejegyzések, amelyek a látványos, többezres részvételű csíkszeredai ételszentelés fotóit követték: a székelyek most megmutatták a románoknak, hogy milyen a civilizált viselkedés – írogatták többen is.

Persze, értem én, nagyon is jól értem ezt a mondatot, mert többeknek az emlékezetében felbukkantak azok a televíziós képsorok, amikor egy-egy bukaresti vagy moldvai ortodox búcsú alkalmával a zarándokoknak töltött káposztát osztogatnak, és azok nem éppen katonás sorrendben veszik át az adagokat. De a húsvét, a maga szokásaival együtt, korántsem az etnikai párhuzamba állítás napja, hanem a vallás, ha úgy tetszik, az egyetemes újjászületés jelképe.

A fenti példák voltaképpen nem utalnak másra, mint az értékek és fogalmak egyre fokozodó zűrzavarára. Amikor minden mindennel összekeveredhet.

Amikor a piros-fehér-zöld zokni talpára hímezik rá, hogy „a haza mindenek felett”, és így árulják a csíksomlyói búcsún, vagy amikor székelyek büszkeségeként tüntetik fel, hogy az országos jégkorongbajnokság előkelő helyére röpítették a galaciakat, miközben saját csíki csapatuk soha ilyen csapnivalóan nem szerepelt.

Amikor létezik egy nemzetközi karriert befutni óhajtó székelyföldi labdarúgó válogatott, de a romániai országos bajnoki címmel kacérkodó, legnagyobb székelyföldi város focistái vagy a Puskás Akadémia csíkszeredai kistestvérei csak mosolyognak ezen.

Amikor naponta többször is egymásba mosódik az otthon, a szülőföld, a haza és a hon, az állampolgár és honpolgár, az országos és a nemzeti, az irodalom és a valóság, az egyház és a világ, amikor a politikus imával köszönti a hallgatóságát, a tisztelendő pedig felsorolja a történelemből fakadó, jövőt meghatározó tapasztalatait.

Amikor soha nem tudni egészen pontosan, hogy a romániai magyar politika, érdekvédelem és közigazgatás háromszögének éppen melyik oldalán találtatunk, ki a civil és ki nem, ki hová tartozik először, másodszor, harmadszor, és hol az a csúcs, amelyikre éppen figyelnünk kell.

Amikor mindaddig nagyon szeretjük a törvényt, amíg másokra sújt, és roppant utáljuk, sőt etnikum-ellenesnek nevezzük, ha velünk szigorú.

Amikor gyakran még azt sem tudjuk, hogy romániai magyarnak, erdélyi magyar embernek, egyetemes magyarnak, keményen dolgozó kisembernek, vagy egyszerűen csak embernek nevezzük magunkat.

Amikor azt mondtuk, hogy Románia akkor lesz demokratikus, ha kisebbségi elnöke lesz és most kisebbségi elnöke van és attól lett demokráciaellenes.

... Balesetet szenvedett a Székelyföldön a román busz. Ezt olvastam a napokban az árokba csúszott és tábláján a Vaslui-Toplita feliratot viselő, hazai menetrendszerű járatról. Bevallom: úgy éreztem, egyszemélyben Kassák Lajos és Tristan Tzara vagyok, és nézem, amint az egyik, általunk kiharcolt, gyermekek nélkül maradt, üresen kongó, erdélyi magyar iskolára rázuhan a nikkel szamovár.