Érdemes megidézni az elsőt. 1990 szeszélyes tavaszán Nagyváradon – ahogyan az akkori krónikás feljegyezte – Európa legnagyobb kisebbségének, az erdélyi magyarságnak okos kompromisszumkészsége, józan egymásrafigyelése, élni akarása nyert kifejezést. Megtörtént, ami négy hónappal korábban, a diktatúra szorításában még elképzelhetetlen, mi több, reménytelen volt: az önösszeszedés.

Ott voltam a teremben, s lejegyeztem Domokos Géza alapító elnök szavait: „Engem nem az a demokrácia aggaszt, amelynek mi itt a tanúi vagyunk, a javaslatok, ellenjavaslatok, áthidaló javaslatok nagy száma. Ezt csak üdvözölni lehet. Inkább attól félek, hogy a diktatúrából kikerülve, a demokrácia mezejére érve, nehogy megfeledkezzünk a lényegről. Arról, hogy miért vagyunk itt...”

Azóta is elkísért és időről-időre kísért Domokos Géza félelme, hogy elfelejtjük, miért vagyunk itt, Erdélyben. Nyilván könnyen megnyugtatjuk magunkat Tamási Áron szavaival: Hogy valahol otthon legyünk benne. Valahol, de nem valahogy!

Ott voltam, a lépcsőn ültem a brassói kongresszuson is, az istenigazi harmadikon. Ahol nem csupán a legtávolabbi, ám legfontosabb cél tűnt elérhetetlennek. Amelyet így ismertetett Markó Béla még az év novemberében a Fidesz rendezte budapesti Liberális Világtalálkozón: „Kisebbségi törvénytervezetünk nemzeti kisebbségekről és autonóm közösségekről beszél. Autonóm közösségnek tekintjük azokat a nemzeti kisebbségeket, amelyek nemzeti identitásuk megőrzésének és fejlesztésének eszközéül a különböző autonómiaformákat választják, a személyi elvű, a kulturális, a helyi és regionális autonómiát...” Az is utópiának tűnt, ami utólag viszonylag időben, de hatalmas volumenű munka árán megvalósult: anyanyelvi oktatás óvodától az egyetemig; törvényi garanciák a nyelvhasználat terén; a magyar nemzeti szimbólumok használatának joga; a magyar nemzeti ünnepek megtartásának lehetősége; magyar önkormányzati és intézményvezetők elfogadása; a vízum nélkül Európába utazás lehetősége.

Mindezzel ma élhetünk. Élhetnénk... Noha az elmúlt két évben számos támadás érte a magyar nyelv- és jelképhasználatot, újabban pedig ügyészségi eljárások indultak a magyar egyházaknak visszaszolgáltatott ingatlanok ügyében. Ám nem kizárólag a beszűkülő romániai demokrácia, hanem a mi élhetetlenségünk is az oka annak, hogy nem minden esetben érvényesítjük jogainkat.

Aki korrekten mér, az megállapíthatja, hogy amit Markó Béla és csapata kitűzött – az állami magyar egyetem kivételével – megvalósult. Az autonómia megvalósulásának esélye – aki akkor, 1993-ban józanul mért, tudhatta – akkor is csekély volt. S aki ma józanul értékel, megállapíthatja: geopolitikai rianások miatt most még csekélyebb.

Az újratervezés tehát szükséges. Miközben a távlati cél, az autonómia – hogy a szimbolikus politizálásnak is megtartsuk a pozitív hozadékát – marad, az RMDSZ-nek a megszerzett kisebbségi jogok megtartásán és kiszélesítésén kell munkálkodnia, illetve azokkal a szakpolitikai kérdésekkel kell foglalkoznia, amelyek meghatározzák a mindennapjainkat, s amelyek alapot jelenthetnek a jövőnek. Társadalmi, gazdasági, demográfiai, migrációs és oktatási kihívásokra kell adekvát választ adni, nehogy arra ébredjünk, hogy már nem is vagyunk itt.

És természetesen marad – az újratervezés ellenére – a máig megoldatlan feladat. Olyanná formálni az erdélyi magyar társadalmat, amilyennek rövid időre 1990 szeszélyes tavaszán láttuk: önösszeszedettnek, egymásrafigyelőnek. Ám a visszatérés csak idáig terjedhet ki. A mai erdélyi magyarság nem olyan, mint a tegnapi, és – szerencsére – nem olyan, mint a holnapi, de hogy milyenné válik, az attól is függ, hogy előre tudunk-e menetelni a gazdaságban, a kultúrában és a kérdés, amit a kolozsvári RMDSZ-kongresszus időszerűvé avat: a politikában. Tudjuk-e úgy korszerűsíteni az erdélyi magyar társadalmi törekvéseket, hogy azt ne önfeladásként élje meg a többség?

Ez a mi közös munkánk – politikusoké és a magyar közösség tagjaié – máig torzóban maradt. Markó Béla 1994-ben fogalmazta meg a máig érvényes társadalomszervezési programot: „Önmagunk megőrzése még nem elegendő. Önmagunk elvesztése nem lehet cél. Marad a megújulás.”

Ez azonban nagyobb kihívás, mint bármikor az elmúlt huszonöt évben. Mert van, ami nem változott; és van, ami igen. Hiszen amint Kelemen Hunor szövetségi elnök figyelmeztetett a kongresszust megelőző NOL-interjújában: megfigyelhető volt a demokratikus értékek hanyatlása, a keménykezű politizálás iránti hajlam és az ellenségkép-keresés fokozódása, a románok számára pedig kézenfekvő, hogy a magyar az ellenség. Mert az ellenségképet az erdélyi magyar az erdélyi magyarban véli megtalálni...