Alig megerősített hírek szerint ismét változni fog az ICR vezetősége. Lilian Zamfiroiu eddigi elnök vatikáni nagykövetnek készül, és helyette a PNL Radu Boroianu szenátort szeretné. Zamfiroiu a PSD jelöltje volt, az ív tehát így rajzolódik fel: Augustin Buzura Ion Iliescu segítségével került az intézet élére, Horia-Roman Patapievici a Traian Băsescuéval, Andrei Marga a parasztpárttól érkezett, őt követte Lilian Zamfiroiu.

Egy ilyen intézet és intézmény természetesen nem függetlenedhet a politikától, miközben persze az sem jó, ha túlságosan politizál és túlzottan szubjektív (kulturális ügyekben a szubjektivitást sem lehet teljesen kiküszöbölni), kizárólag a saját kedvenceit tolja előtérbe. Az egész palettát senki nem láthatja, és főleg (emberek vagyunk) senki nem fedheti le. Mindig lesznek sértett művészek, írók, színészek, tudósok.

Én 2012-től vagyok a vezető tanács tagja, az RMDSZ jelölt ebbe a pozícióba, és ezzel a három éves tapasztalattal a hátam mögött, no meg a romániai politikum mindenkori „haszonélvezőjeként” és figyelőjeként az jutott eszembe, amikor fülembe jutott az újabb elnökváltás híre (a vezetőtanács olyan, akár egy szerkesztőbizottság vagy az iskola támogatóinak köre: nem tudunk mindenről, pontosabban nem MI tudunk mindenről AZONNAL): milyen jó is lenne, milyen érdekes is lenne, milyen nagyvonalú is lenne, milyen ábrándosan-európai lenne, ha a Román Kulturális Intézet elnöke nem román nemzetiségű lenne. Ez túl sok LENNE, de azért…

Az előnyök nyilvánvalóak, és most a románok szemszögéből sorolom őket:

Egy német, török, tatár, magyar vagy lipován politikai döntései másként kiszámíthatóak, mint egy olyan románéi, aki a PSD, a PNL, a parasztpárt vagy más politikai formáció tagja. Többet tud a saját nemzetiségéről, és ahhoz ragaszkodik, de „kilát belőle”. Patapievici meg tudta hívni Cărtărescut, egy német meg tudná hívni Franz Hodjakot is, mert gondolna rá; mert gondolnia sem kellene rá, hiszen ott van már a kultúrájában. És mert ott van, arra is figyel, hogy a más nemzetiségűek is oda kerüljenek.

Miközben az egyik galeri ujjal mutogat a másikra, egy nem-román olyan lenne, mint aki a Holdról érkezett, és kívül van minden kéz kezet mos-játszmán. Nem munkatársa valamelyik román szerkesztőségnek, nem volt osztálytársa X-nek vagy Y-nak, nem tartozik senkinek semmivel.

Egy kisebbségivel bármelyik más kisebbségi könnyebben kommunikál. Ha nem szeretik egymást, akkor is értik, mert vannak közös tapasztalataik.

Mindez, tudom, naivan hangzik – akinek megemlítettem az ötletet, nevetve azt mondta, sok víznek kell még lefolynia a Dîmboviţán, amíg ezt egyáltalán nyilvánosan is fel lehet vetni. De éppen a múlt héten és éppen ezeken a hasábokon fejtegettem, hogy álmodozás nélkül realizmus sem lehetséges. Vagy inkább: minden realizmus értelmetlen.