Már tudom: könnyelműség volt vállalkoznom ennek a cikknek a megírására. Azóta tudom ezt, hogy először ültem le a fehér papír digitális változata elé. Arról az akcióról kell írnom, amelynek a fedőneve a fejemben hónapok óta MÚRE 25. Lefordítva: 25 éves az erdélyi magyar újságírók egyetlen szakmai szervezete, a Magyar Újságírók Romániai Egyesülete (betűnevén már évtizedek óta MÚRE).

A hibás Szűcs Laci, aki elnökké választásom után, a hazafelé úton kuncogva azt mondta: neked kell majd megszervezned a 25 éves évfordulót! S azóta nem megy ki a fejemből, hogy ezt bizony meg kell szervezni, mert az, hogy az újságírók szakmai szervezete elérte a negyedszázadot, megérdemli az ünneplést.

Bánom mégis, hogy vállalkoztam, mert alig vagyok illetékes. Ennek az elmúlt 25 évnek csak töredékét ismerem, s amit nem ismerek, arról miért kellene nekem beszélnem? De elmondom, amit tudok, s minden történetem egy vagy több emberhez, sok-sok helyszínhez kötődik. Mert összeköt minket nem csak a szakmánk, de valamilyenfajta megszállottságunk is, amellyel témákat találunk, amelyeken összeveszhetünk, vagy amelyek kapcsán egyetérthetünk – mert mindig más a végkifejlet.

Amikor ezelőtt tíz évvel először hallottam az egyesületről, az egy díjátadáshoz kötődött. Tomcsányi Mária, akit csak később ismertem meg személyesen, elhitte Orbán Katalinnak, a Kolozsvári Rádió Magyar Szerkesztősége akkori vezetőjének, hogy érdemes pályakezdő-díjat adni egy fiatal lánynak a szerkesztőségből. S a lány (ez voltam én) a következő pillanatban azon kapta magát, hogy a kollégákkal együtt pakol és indul, mert neki is szól a találkozó témája – s a következő is, majd még több következő is. S elkezdett jó lenni az, hogy szakmai beszélgetések és ismerős arcok várnak, hogy olyanok is ott vannak, akikre diákkorunkban mentorként néztünk fel. Jó volt fiatalon, ha a főszerkesztőt tegezni lehetett – és elnézést kérek minden főszerkesztőtől, hogy csak korán elment kollégánkat, Balló Áront említem, de ennek jó oka van: kevesebben lettünk nélküle. Nem az általa vezetett lap, a Szabadság, nem a MÚRE, nem annak (általa elnökölt) Becsületbírósága veszített, hanem mi mindannyian. Olyan elkötelezett embert, aki akkor is ráért a Campus diáklapot elolvasni, amikor őt már a kisebbségi lapok európai képviselete foglalkoztatta. Ma is emlékszem: Tibori Szabó Zoltán búcsúztató szavaira: „nem így kellett volna lennie” – hát... valóban nem.

Elvesztettünk huszonöt év alatt egy elnököt, Csép Sándort, több vezetőségi tagot, és számtalan kollégát. Alapítottunk (majd bezártunk) egy Sajtókollégiumot, amelynek végzettjei ma is ott dolgoznak nem csak az erdélyi magyar szerkesztőségekben. Részesei voltunk a Kárpát-medencében ma már unikumnak számító újságíró-képzés elindításának a Babes-Bolyai Tudományegyetemen. Indítottunk pályázatokat, osztottunk díjakat, alkalmilag belaktunk kastélyokat, lovagtermeket. Tudjuk, mi az a médiacsobbanás, és tudjuk, milyen az újságíróvilág nem csak Romániában és Magyarországon, de a szomszédos magyarlakta területeken is. És tagjaink között vannak már olyan fiatalok is, akik értik-érzik az internetes média világát, s tudják, a mocskolódáson túl hogyan fordítható a hasznunkra a közösségi jelenlét – és, bár ez az ő esetükben többnyire virtuális, elég gyakran a „könyvtárban” találkozunk.

Órákig beszélhetnék arról, hogy mennyit tanultam a kollégáktól. Nem úgy, hogy kioktattak: úgy, hogy elmondták saját tapasztalataikat, történeteiket, azzal, hogy néha úgy éreztem, a szerkesztőségbe fogadtak. S ma már alig van a régi értelemben vett szerkesztőség: minden az interneten zajlik. Minket pedig a digitalizálás foglalkoztat. De nem erről beszélünk majd Csíkszeredában. Hanem arról: milyen ma a média szabályozása és mit tehetünk azért, hogy mi magunk, önszabályozással vonjuk meg közösen elfogadott határainkat.

A rendezvényről (amelynek programja fenn van a www.mure.ro honlapon) most csak annyit: az álmodozást és tervezést körülbelül egy éve, az intenzív szervezést (a levelezőprogram tanúsága szerint) március 30-án kezdtük, s a maroknyi szervező és az ő alkalmi támogatóiknak sokszáz órája fekszik már benne. (Amióta ezt a szöveget írom, háromszor álltam meg újabb egyeztetések, rábólintások miatt.) S még pár nap van hátra, ilyenkor több a telefonálgatás: ...erről beszéltetek? S jön a megnyugtató válasz: Igen! Rendben van!

Ezekért a kollégákért érdemes. Azokért, akik család, munkahely, bokaficam vagy más betegség s minden egyéb mellett és között a MÚRE ügyeiért is dolgoznak. S azokért is érdemes, akik azért hívnak fel, azért írnak s azért jönnek el, mert még valamit szeretnének elhozni magukkal: egy embert, egy képet, egy emléket. Ezért hiszem és vallom, hogy van kivel továbbmenni azon az úton, amelyet 25 éve kezdtek kikövezni elődeink.

Ez az én nagyon személyes MÚRE-történetem, amelyből így is sokan kimaradtak. Május 15-16-án, remélem, sok más történetet elmondunk Csíkszeredában, a Sapientia EMTE épületében – pontosan ott, ahol egykor a Romániai Magyar Újságírók Egyesülete (akkori nevén) megalakult. Egyesek azt mondják: cukrászda volt ott. De a kollégákat s az újságíró-fajtát ismerve, a másik változat a valószínűbb: vendéglő (sőt, a rossz nyelvek szerint: kocsma) volt a helyén.

Hogy ezt végre tisztázzuk, Kedves Kollégák, találkozzunk Csíkszeredában!