Azt hiszem, hogy az amerikai nagykövetség munkatársainak sem mondok újat, ha nyilvánosan leírom, hogy mi európaiak kissé lenézzük Amerikát. Mármint az Amerikai Egyesült Államokat. A vájtfülű európai értelmiségi általában fanyalogva csak Coca-cola, McDonalds kultúraként emlegeti, miközben persze maga is csuklás nélkül megissza a hideg colát és bizony a hamburgert és a sült (mifelénk szalma) krumplit sem veti meg. Ugyanezt a – mi tagadás, számomra kissé érthetetlen, felsőbbrendűséggel átitatott – fanyalgást látom az amerikai választások kapcsán is megnyilvánulni. Show, a legnagyobb tehetségkutató bárgyú amcsik százmillióinak, amelyen még nem is biztos, hogy a legrátermettebb nyer, két halovány jelölt szuperköltséges versengése stb... olvashatjuk, hallhatjuk elég gyakran.

De nézzük meg az érem másik oldalát is. Igen, rendkívül költséges mulatság az amerikai választás. Csakhogy tőlünk eltérően minden cent nyilvános gyűjtés eredménye. Ha valaki akarja támogatni kedvenc jelöltjét, pártját, akkor támogatja, ha nem, hát nem. De nem az adódollárokat költik a „műsorra", nem titkos háttéralkuk, befolyásvásárlás eredményeként gyűl össze ez a rekord összeg. Persze, a nagy támogatásoknak ott is ára van, de épp nyilvánosságuk révén nyomon követhető a befolyásolás, s ezáltal nem is léphető át az Európában bizony nagyon is átléphető határ. (Európában azt sem tudjuk, mennyit költenek valójában a pártok, csak annyit biztos, hogy a hivatalosan bevallott összegek többszörösét, ami persze ugyancsak nem hivatalos csatornákon érkezik a pártkasszába, és minden esetben ára van, amit a törvénykezés és közbeszerzések furcsaságai között kereshetünk.)

És azt is érdemes elmondani, hogy e töméntelen pénz, nem pusztán a két elnök versengésére gyűl össze, hanem a képviselők, szenátorok, főbírók, bírók, sheriffek, stb kampányára is, olyan „üvegzsebbe" téve a törvényhozást minden üvegzseb törvény nélkül is, amilyent, mi európaiak jogszabályok tömkelegével sem tudtunk mindmáig megvalósítani.

Ez a bizonyos, sok hónapos showműsor (ugyebár a végső soron a másik párt jelöltjével megméretkező elnök, szenátor stb. jelölt kiválasztása is nyilvános) tényleg ünnep – nem a bugyuta amerikaiak, hanem a demokrácia ünnepe. Ahhoz, hogy mi, európaiak, magyarok és erdélyi magyarok ilyen felszabadultan tudjunk és akarjunk ünnepelni, az amerikai választópolgár beleszólási lehetőségének legalább egy töredékére szükségünk lenne.

Az Obama–Romney meccs során okos európai elemzők taglalták az indulók tehetségét, rátermettségét, hozzáértését, arra a következtetésre jutva, hogy bizony eléggé haloványak. Obama, érdekes módon, mégis a nagyvilág kedvence, Pakisztán és Izrael kivételével minden országban megnyerte volna ezt a csatát. Teljesítményének értékelésekor folyamatosan elfeledkeztünk arról, hogy 1929-1932 óta ő volt az első amerikai elnök, akinek gazdasági-pénzügyi világválság közepette kellett szerkezeti reformokat ígérő választási programját beváltania. Mindezt úgy, hogy a tényleges pénzügyi, gazdasági törvényeket a republikánus képviselőháznak kellett megszavaznia, és emellett két rendkívül költséges, nem általa indított háború fedezetét kellett előteremtenie – csökkenő gazdasági teljesítmény, növekvő infláció és munkanélküliség mellett. És Obamának volt bátorsága úgy kihátrálni ezekből a háborúkból, hogy vállalta a presztízsvesztességet is, de volt bátorsága ahhoz is, hogy belevágjon az amerikai mentalitással teljesen szembenálló, európai mintájú egészségügyi reformba, sőt az állami oktatás finanszírozásának kérdését is napirendre tűzte.

Ugyanakkor azt is elfelejtjük fanyalgásaink közepette, hogy az amerikai ember, az amerikai politikus tényleg képes az együttműködésre, tud veszíteni is, amit idehaza nemigen tapasztalunk. Nem Obama az első amerikai elnök, aki nem saját párttöbbségű kongresszussal dolgozik viszonylag zavartalanul. Európában – nem csak nálunk, hanem „jobb helyeken" is – szinte elképzelhetetlen ez a fajta kooperáció. Saját házunk táján maradva, gondoljunk csak a Tăriceanu–Băsescu vagy a Ponta–Băsescu gyümölcsöző együttműködésre, de nyugodtan számba vehetjük a Mádl Ferenc–MSZP vagy a Sólyom László–Orbán-kormány viszonyt is. Persze, mifelénk is gratulál a győztesnek a vesztes, mert úgy illik. De félszájjal. Ha egy pártelnököt félreállítanak, az vagy kiválik a pártból, vagy sértetten a háttérből fúr. Amerikában a nyilvános megmérettetés után alulmaradt jelölt sokszor helyettes lesz, máskor más tisztséget kap, de teljes gőzzel tolja a saját tábor és egykori legyőzője szekerét. Általában persze, merthogy Amerikában is lehetnek kivételek.

Bizonyára emlékeznek még rá, hogy négy éve a demokrata előválasztás Hillary Clinton és Obama között dőlt el. Hajszálon. Négy éves, a nagyvilág elismerését kivívó külügyminiszteri tevékenységén túlmenően, Hillary most is oroszlánrészt vállalt egykori legyőzője győzelmében. Sok amerikai újságíró még azt is le merte írni, hogy ha Obama nyer, azt elsősorban Hillarynek és máig népszerű férjének, Billnek köszönheti, akik minden tekintélyüket és energiájukat bedobták az elnök támogatására. (Látták, hallották valaha Mircea Geoanát kiállni Ponta vagy Olosz Gergelyt Kelemen Hunor mellett?)

És miközben lenézően elhúzzuk a szánkat az amerikai választások kapcsán, nem utolsó sorban idézzük csak fel a két legutóbbi választás történetét. Négy éve egy nő és egy afroamerikai férfi indult a demokraták kegyeiért az elnökjelölti versenyben, majd egy afroamerikai, azaz kisebbségi költözhetett be a Fehér Házba, és nem csak a színesbőrűek támogatásának köszönhetően. Most egy, még Amerikában is kissé ferde szemmel nézett vallási kisebbség, a mormon közösség egyik tagja állhatott szemben az afroamerikai elnökkel.

Ugye nem kell különösebben lefordítani, így is beismerhetjük, hogy nem mendemonda az amerikai álom?