facebook cover


Ambrus Attila: Kézikönyv gyöngyhalászoknak


-A A+

Nagyon nehéz megszólalni a gyöngyhalászatként elhíresült Szász Jenő-féle szórványmentő akció és az általa kiváltott reakciók kapcsán. Mivel szórványban élek, ám a Székelyföld peremén, könnyen hibás következtetéseket vonhatnék le, elfogult, akár elvakult is lehetnék. Ezért a viszonylag csendes vita – már-már csak civódás – láttán csupán az jutott eszembe, mit tanácsolnak a szakemberek, hogyan ápoljuk a már meglévő, nem megtalált, hiszen soha el sem vesztett gyöngyeinket.

A gyöngyök szépségüket viselőiknek is köszönhetik, akik viselésükkor tovább növelik lenyűgözőségüket. Annak érdekében, hogy minél tovább gyönyörködhessünk szépségükben, megfelelő módon kell a gyöngyökkel bánni. Tilos száraz és napos helyen tárolni őket, mivel ez könnyen kiszáradásukhoz és megrepedésükhöz vezethet. És ami a legfontosabb: soha ne tartsuk a gyöngyöket közvetlenül egyéb ékszereink mellett, mert könnyen megkarcolódhatnak!

Lehetetlen meg nem szólalnom most, amikor éppen hazatértem egy rendkívüli ballagásról. Kicsengették a kőhalmi szakközépiskola végzőseit, s egyben megemlékeztek arról is, hogy huszonöt éve indult újra a kisvárosban a magyar oktatás. Fogarasföld, Királyföld és Székelyföld határán Kőhalom eredetileg nem volt magyar város. Ma már az. Ellentétben számos erdélyi településsel, amelyről keserűen mondják rá lakói: még magyar.

A magyar IGEN mikéntjét és hogyanját a magyarigeni legendás lelkész, id. Szegedi László fia, Szegedi László Tamás mutatta meg. És nem csak a kőhalmiaknak.

Aki erre jár, láthatja, hogy a vár sem vált kőhalommá, noha ennek legalább akkora esélye volt, mint annak, hogy az ezredfordulóra eltűnik a magyarság, ahogyan évek alatt eltűntek a II. Géza által telepített szászok, akik a vár alatti települést a 12. században megalapították.

Huszonöt éve folyik itt töretlenül a magyar nyelvű oktatás a vár, a templom és az iskola közötti szellemi térben – összegzi Szegedi László. 1990 januárját írták, amikor az akkori plébánossal a református lelkész bevonult a gimnázium tanári szobájába. Kikérte a naplókat, és összeírta, hogy 171 magyar vagy magyar nevű diák tanul másajkú osztályokban. Szíve nagyot dobbant, és hirtelen megérezte, hogy jövendő itt csak akkor lesz, ha mindenki azon a nyelven tanul majd, amelyet először hallott születésekor az édesanyjától.

A szocialista nagyipari vállalatok csődje, a szegénység és a demográfiai apadás miatt a város magyar gyerekeinek a száma évről évre csökkent. A politikum is rájátszott arra, hogy 1994-ben Kőhalomban megszűnjön a magyar középiskolai osztály. Szegedi László elgondolkodott azon, hogy a közelebbi és távolabbi falvakban nagyon sok gyermek kimarad az iskolából anyagi okok, családi rendezetlenségek, félárvaság és árvaság miatt. Megkereste ezeket a gyerekeket, és Kőhalomba hívta őket tanulni. Egy halálra ítélt magyar oktatási intézményt, amelyről elkönyvelték, hogy ezennel vége, újraélesztettek azzal, hogy idehozták a gyerekeket.

1995-ben aztán megnyílt a bentlakás is, mely az eltelt húsz év alatt mintegy 750 diáknak nyújtott ideiglenes otthont. „Itt talált egymásra a templom és az iskola. Ez a követendő példa, az egyháznak jobban oda kell figyelnie az oktatásra” – hangsúlyozza Szegedi László Tamás.

Érdemes volt-e ezt huszonöt éven át folyton hangsúlyozni? – firtatom. Elmesélt egy történetet. A paplakon működő bentlakásban egy román diákot – aki régóta ott lakik, és egy magyar lánynak udvarol – megkérdezett: „Na, hogy haladsz a magyar nyelv tanulásával?” A fiú a következőt válaszolta: „Tudja, tiszteletes úr, hogy milyen nyelvet fognak beszélni a lelkek a mennyországban? Bizony mondom, magyarul fognak beszélni, mert a magyar nyelv megtanulásához egy örökélet szükséges.” Ha egy másajkú fiatal azt mondja, hogy az angyalok az örökkévalóságban ezt a drága nyelvet beszélik, mennyire büszkék lehetünk mi arra, hogy már földi életünkben, a templomban, az iskolában és otthonainkban az angyalok nyelvét beszéljük! – mosolyodik el Szegedi László, és megjegyzi: ez az a többlet, amit sokan nem akarnak megérteni, ez az, amit sokan tehernek képzelnek, ami miatt le akarják rázni magukról anyanyelvüket... A kőhalmi magyar tagozat erősségének bizonyítéka, hogy idén a középiskola legjobb eredményét Kovács Hajnalka érte el: iskolaelső lett.

A lelkész büszkén beszél arról is, hogy diákjait szeretettel vették körül a városnak lelkipásztorai, tanárai, gyülekezetének egyszerű emberei, a város magyar és román lakosai, akik sokszor elmondták: az, hogy ezek a gyermekek ott laknak a templomnál, meglátszik, az, hogy ezek a gyermekek magyar tagozaton tanulnak, meglátszik.

Bálint Emese kutatása szerint a többségi és kisebbségi nyelvi közösség különbségeit „a kétnyelvűség típusában, a nyelvhasználat mindennapi gyakorlatában, illetve az eltérő intézményes háttér meglétében kell keresnünk”. Aminek ennél is meghatározóbb szerepe lehet: a környezet többségi nyelvének, kultúrájának rendszerint magasabb a státusa, a presztízse. Ebből következik aztán az, hogy a kisebbségi csoport kiszolgáltatott helyzetben van, és védekezni próbál a másik folyamatos offenzívája, terjeszkedése ellen. A kőhalmi példa bizonyítja, meg lehet fordítani az erőviszonyokat.

A konszolidálódó iskolahálózat meghatározta a vidék életét, növelte a magyarok presztízsét a város román vezetői és – nem utolsó sorban, és nem is mellékesen – a román munkaadók körében. A legnagyobb munkaadó a bútorgyár, amely számos magyar alkalmazottat foglalkoztat. De a kisebb vállalkozásokban, az üzletekben is szívesen foglalkoztatnak magyarokat. A román munkaadók szerint a magyarok fegyelmezettebbek, becsületesebbek, többet dolgoznak, minőségibb munkát végeznek.

Akárcsak a helybéli gyöngyhalászok. Akik távolról érkeznek, sokszor csak kincskereső kalandorok, számukra nem jelent gondot a gyöngyöket más ékszerek mellé rakni, akkor sem, ha tudják, hogy megkarcolódhatnak. 



A Vélemény rovatban megjelent cikkek nem feltétlenül a szerkesztőség álláspontjat tükrözik