Rámtelepedett az esős váradi délután – mintha egy hatalmas, haldokló kutya alatt feküdnék. Mozdulni is alig tudok, valami megnevezhetetlen szomorúság árad szét bennem, képtelen vagyok eldönteni, maradjak-e vagy induljak haza. Valahogy kitámolygok az utcára, de az eső csak esik és esik, se jobbra nem érdemes, se balra. Hirtelen eldöntöm: hazautazom.

Visszamegyek a vendéglőbe, az egyik diákomat megkérem, keresse ki a neten, melyik a legközelebbi vonat, s máris elindulok. Útitársam is akad, ő Szentgyörgyre utazik, megyünk az állomásra.

Mert a vonat egy magántársaságé, jegyet csak rajta lehet kapni (ezt a 'mert'-et nem értem, de így magyarázzák), a kalauztól kell megvásárolni. Így hát a sors összehoz életem legérdekesebb kalauzával.

Középkorú, ősz hajú férfiú ő, aki a fejét sem találja abban a borzalmas kavarodásban, mely abból származik, hogy egyesek Élesdre mennek, mások Telegdre, megint mások viszont Kolozsvárra; ahányan vagyunk, annyifelé. Vagy háromszor végigsétál a kocsin, mindannyiszor megkérdezi, ki hová megy, mindannyiszor elismétli, visszajön azokhoz, akik Kolozsvárra utaznak – utólag jövünk rá, azért kell visszajönnie, mert először azokat akarja letudni, akik valamelyik közelebb eső helységbe igyekeznek.

Végre letelepedik mellénk. Igen ám, csakhogy újabb ok a pánikra: útitársamnak 200 lejese van, nekem 50 lejesem, a jegy viszont csak 20 lej. Ő azonban nem tud visszaadni, s újabb pánikrohama kétségbeejtő küszöbén kiabálni kezd ránk: „Nu vreţi să mă ajutaţi?!" Úgy hangzik, akár egy segélykiáltás, már szinte elszégyelljük magunkat, amiért ilyen fafejűek vagyunk. Neki kellene szégyenkeznie pedig: útitársam nő, de én magam is utas vagyok, nem tehetünk róla, hogy ő nem tud visszaadni. A lány elsápad, „nem ilyen viszonyban vagyunk", mondja nekem (mármint az ellenőrrel), és ennél igazabbat aligha mondhatott volna.

Ám a kalauz egy másik kultúra gyermeke, azé, amelyik a viszonyok és a kapcsolatok alapján tájékozódik, pontosabban eleve nem a szabályok, hanem a relációk alapján él és működik. Nem azért kiabál, mert meg akar bántani, hanem azért, mert elvárja, hogy megértsük: ő most pánikba esett, rajta kell segíteni; rajta segíteni kell. Mi meg nem akarunk: látja az arcunkon, nem értjük, elvárjuk tőle, hogy kalauzként, egy funkció betöltőjeként viselkedjék, holott ő ugyan kalauz, de a kalauz is ember.

A két igazság, két különböző kultúrában élő, két különböző kultúrából származó ember igazsága összeütközött. Az ütközés apró baleset volt csupán, nem súlyos katasztrófa, de mégiscsak ütközés volt – kiderültek a különbségek. Lehet, hogy ez az ellenőr nem soviniszta barom, aki attól fél, amitől Dinu Giurescu történész-akadémikus, aki, mint olvasom, 1940-ben érzi magát s a haza szent határaiért aggódik, mert egy újabb bécsi döntéstől retteg, viszont minden bizonnyal nem is hülye, észrevette elvárásainkat, látta a szemünkben; egyébként is, a különbségeket mindig könnyebb arra fogni, hogy a másik más nyelven beszél.

A hülye magyarok megint azt szerették volna, alkalmazkodjon egyrészt a vonat magánságához, másrészt a saját státusához; holott könnyű belátni, hogy ő nem tud mit kezdeni ilyen elvont ostobaságokkal.

Zötyög a vonat, három órát zötyög a Nagyvárad és Kolozsvár közötti borzalmas százötven kilométeren, én meg azon töprengek, minden Európa ellenére milyen mély Románia is az, ahol élek.