... És vélhetően nem utoljára: mert késztetésnél több az, ami a legújabb népvándorlás körül elhangzik – politikustól, médiában, közösségi oldalakon, privát szóbeliségben. Megfigyelőként konstatálni (esetleg következtetni) elegendő feladat, bár ugyancsak próbára teszi a disztributív készségeket; elégedjünk meg azzal, hogy a skála az ultraxenofób, fasisztoid félelem-és gyűlöletkeltéstől a lírai intarziákkal tarkított neohumanista szlogenekig tart. Vagy ha akarom a Röszkénél ágáló és aggodalmaskodó Vona Gábortól a menekülteket manifeszt módon saját lakásán elszállásoló Gyurcsány Ferencig.

De nem akarom. Most kihagynám a politikusokat ebből a szövegből, legfeljebb utalásszerűen jelennek majd meg, és ott is igen diszkréten. (A cinizmusról mint a közéleti megnyilvánulás hatékony eszközéről – vagy inkább fegyveréről – lesz még mód és alkalom cikkezni.)

A folyamatról, amelyre már több ízben figyelmeztettek történészek, szociológusok, gazdasági szakemberek vagy hadi ügyekben járatos tudorok, magáról a jelenségről érdemes szót ejteni. Valamivel tágabb kontextusban: például azáltal, hogy elfogadjuk, a migráció örökzöld téma volt, csak hát más-más hangfekvésben.

Alig öt-hat évszázada, hogy a Székelyföldre a Kárpátokon túlról megjelenő, beszivárgó elemeket a kor összeírásaiban vagus szakszóval illették. A bolyongó, csellengő értelemben használt kifejezés jobbára földesúrtól menekült, adó és hadkötelezettség, tatárdúlás elől lelépett egyén, aki rövidebb-hosszabb ideig megtapad új lakóhelyén. Amely vagy az új védelmező portája, vagy a települések pereme. Róluk akkurátus kimutatásokra lelünk. Most meg nem tudni, hányan is vannak ők, a probléma komponensei. Most, amikor hipermodern beléptető-rendszerek, azonosító szoftverek és miegyebek (például drónok) segítenék a mozgó tömegek nyomon követését, lajstromozását. Most filctollal számozzák meg a Földközi-tenger poklát szó szorosan megúszókat, itt, a fejlett, normadiktáló, hatékonyan működő Európában.

A (demográfiailag) valóban vénséges, reflexeit elvesztő kontinensen, ahol a hónap közepén válságülést szervez az Unió e kérdésben. Olyannyira sürgető gond ez, hogy alszunk rá még tizenakárhányat (miközben a szakértők valamiféle munkapéldányt összehoznak, ami fölött újfent össze lehet majd veszni). Javaslat érkezik, hogy több pénzt kell elkülöníteni a közös európai büdzsében jövőre. Csakhogy a sokezres tömegeket holnap és holnapután kell ellátni, helyzetükön segíteni.

Az Unió amúgy teljesen koherens a maga fásultan szétzilált állapotában: az ukrán válság idején ékesen bizonyította, hogy képtelen a gyors reakcióra, döntési mechanizmusai nem tartalmazzák a B tervet, amikor a válság elemi erővel tör rá a huszonhetekre. A jelenlegi kapkodás nem egyéb újabb bizonyítéknál. Ha valaha átfogó reformra adnák a fejüket brüsszeli és strassbourgi irodákban, elsődlegesen erre a fejezetre kellene kihegyezni az új, proaktív doktrínát .

Vita dúl végül a problémakezelés jellegéről: hogy akkor ez (határ)rendészeti és biztonságpolitikai kihívás, vagy humanitárius feladat lenne. Mielőtt a rendőr a civil segélymunkás torkának esne és viszont, jó, ha kiegyeznek: mindkettő. Amennyiben a menekült megkapja a minimális ellátást, nem érzi magát fenyegetettnek és nem válik agresszívvé. Viszont, ha megfelelő szűrést végeznek a végeken (egységes és fenntartható kritériumokkal), akkor a táborokban is kevesebb az ellátnivalók lélekszáma, illetve diktálni lehet a befogadás ütemét. Mert felelősség az ilyenkor – valószínűleg – megjelenő profitőrök kiiktatása, legyenek azok embercsempészek vagy magukat becsempésző terrorista-jelöltek, de ugyanakkora súlyú kötelezettség is az illető ország területén átmenetileg tartózkodó menekülteknek decens körülményeket biztosítani.

A történet valamikor az ixedik hullám után megfakul, jönnek egyéb első oldalas témák, és hajlamosak leszünk ad acta kezelni mindazt, ami 2015 kora őszén Európában lezajlott. Ahogyan rá utaló előjelek voltak, úgy lesznek az azt követő utórezgések is: a mostani események a menekültügyi kérdésnek csak egy epizódját jelentik. Több szakaszra tagolható majd a kontinensre lépők további sorsa. Egy esztendő múlva kiderül, milyen költségvetési és szervezési pluszt jelent a letelepítésük, integrálásuk vagy az egymás mellett élés, miként hat majd jelenlétük az új lokális közösségekben, hányan gondolják úgy, hogy az amerikai partok mentén jutnának révbe, és több idő elteltével arról is lesz statisztikánk, hogy hányan tértek vissza rommá lőtt, de talán demokratikus berendezkedés felé tartó hazájukba.

És ezért fog megjelenni egyre hangsúlyosabban az európai kormányokban a menekültügyi-migrációs biztos, államtitkár, vagy éppen miniszter mint kötelező kabinettag. Akár az obligát poroltó a gabonaraktár tövében.