Azzal, hogy Viktória uralkodási rekordját megdönti, Erzsébet királynő első lépésben csak a színes hírek kategóriáját szaporítja. A kronológiai mérföldkövet diszkrét forgatókönyvbe ágyazottan lépi át, ahogyan a Buckingham-palotában szoktak ünnepet ülni: stílusosan visszafogott előkelőséggel. Nem esik nehezére, mert az udvari etikett is több évszázados termék, csiszolódott, alakult, kicsit mindig az aktuális szokásrendnek (is) megfelelően. Az európaiak közül talán a britek tudják leginkább, miként lehet össznépileg örvendezni, harsánykododást, kivagyiságot mellőzve.

Miközben Őfelsége szokásához híven a balmorali nyári rezidencián költi el ebédjét William és Kate társaságában (mintegy finoman jelezve az utódlás legvalószínűbb variánsát), a parlamentben megszakítják a munkálatokat, a westminsteri apátság kondít harangjain és a Temzén is történik valami víziparádé, Quentin Devine képzőművész 1952 darab egypennysből készült Erzsébet-portréját is közszemlére bocsátják.

Mindez nem mond ellent annak, hogy a királyság intézménye turisztikai húzóágazat, biznisz a javából: a szigetek szuveníripara szinte összeomlana, ha kivonnánk belőle a koronás vonatkozásokat; legutóbb a kis hercegnő, Charlotte Elizabeth Diana első hivatalos bemutatásakor a kétnapos fenséges csecsemőt burkoló sál egyből divatossá vált, de vintage gyerekkocsijának másolata is kelendő lett a brit kismamák körében .

Mondhatnánk, ezek kötelező kellékek egy ekkora dinasztia esetében. Ahol keveredik a hagyománytisztelet, a birodalmi grandőrre visszakacsintó derűs nosztalgia és az izmos nemzettudat, amelynek szerves része a mindenkori koronás főt éltető himnusz is. II. Erzsébet eddigi uralkodásának hatvanhárom másodperces összeállításba sűrített leltára a királynő protokoll-kötelezettségeit, a diplomáciai teljesítményeket rögzíti. Valójában nép- és országszolgálat, hazafias kötelezettség, amit főállásban lát el a Windsor-ház éppen soros első embere. Európában vannak még féltucatnyian uralkodók, de Erzsébet az etalon.

És nem feltétlenül maratoni pályafutása okán. Szakma, amibe idejekorán beletanult, és amely nem föltétlenül kényelmes, ő maga mondja, hogy lemondásokkal járt. Köz- és magánélet mezsgyéje igen szigorú, és nemegyszer kellett a személyes indítékokat a munkaköri elvárásoknak alárendelni. Jelenléte a folytonosság, a kiszámíthatóság és egyfajta természetesen szerteáradó kellem keveréke.

A kontinens másik végén ennél furábban alakult az uralkodók sorsa: a „kommonisták” bejövetele után az egzílium jutott ki majd mindeniknek, a „fordolás” után a román király csak második nekifutásra térhetett haza és birtokainak egy részét kapta vissza, a bolgároknál az egykori cár miniszterelnökké vedlett, hogy hazáját a krízisből kirántsa, a szerbeknél felvetődött és pillanatokon belül el is ült a rojalista lendület, görögök, albánok esetében fel sem merült, a magyarok pedig (részben) a Szentkorona-elmélettel kompenzáltak, miután Habsburg Ottó már nem jöhetett számításba, az ifjabb Habsburgok meg inkább Vöröskereszt-elnökök, mint múltba révedő kékvérű arisztokraták. Ilyenkor lehet borzadni újfent, hogy milyen hatékony volt az átkos: nem csak a polgári középosztályt, a vállalkozókedvet és a magántulajdont gyomlálta ki, de néhol több évszázados tradícióra támaszkodó intézményeket is, mint a királyságé.

Azért a briteknél sincs egyöntetű ujjongás: antimonarchista mozgalmak közösségi oldalakon kérik számon a parádézás költségeit és buzdítják honfitársaikat a radikális reformra. Ahogy a Csatornán innen átnézek hozzájuk, még arra is képesek, hogy a következő két évszázadban megreformálják magát a királyságot is, belülről, az előkelő mértéktartás immár megszokott ritmusában.