facebook cover


Gál Mária: A pokol kapujában


-A A+

Félve írom le, mert lehet, hogy mire megjelennek e sorok, már nem is lesz érvényes, de tegnap este, nyolc nap pokol után, tűzszünet lépett életbe Izrael és a Hamász között. Nem tudni mennyit tart e kegyelmi állapot, tervek szerint hetvenkét órát, miközben a diplomáciai nagyüzem segítségével elkezdődnek a tartós rendezési tárgyalások.

Bár az elmúlt napokban a közel-keleti régióban szép lassan minden katonára és dzsihád harcosra legalább egy, a rendezés irányába elkötelezett diplomata is jutott, én e nyilvánvaló nemzetközi jószándék ellenére sem vagyok különösebben optimista a tartós rendezés tekintetében. Ha valamiben elszámolhatja magát a merész európai elemző, akkor az a Közel-Kelet. Nem csak azért, mert nem értjük igazán a régió gondolkodását, érzéseit, érzelmeit, fájdalmait és sérelmeit, nem éljük az ő mindennapjaikat, és nem is pusztán azért, mert más civilizációhoz tartozunk, más az élethez-halálhoz való viszonyunk (ezért is persze), hanem mindenekelőtt azért, mert az arab tavasz után minden cseppfolyóssá vált az arab világban. Olyannyira, hogy egy gyökeresen új Közel-Kelet van kialakulóban, amelyben a palesztin kérdés és az iszlám világ-Izrael viszony is teljesen más megvilágításba kerül(het).

Jelen történet ugyebár látszólag november 14-én kezdődött, amikor – székely szóhasználattal élve – a koma visszaütött, azaz Izrael úgynevezett célzott támadással likvidálta a Hamász katonai szárnya, az Ezzeddín al-Kasszám Brigádok parancsnokát, Ahmed al-Dzsabarit, aki számtalan terrortámadás kitervelőjeként és felelőseként régóta vezette az Izrael által legkeresettebb személyek listáját. A vezér haláláért bosszút esküdött a Hamász, poklot ígért Izraelnek, és be is tartotta szavát. Most eltekintve attól, hogy a pokol kapui gyakorlatilag a zsidó állam létrejötte óta nyitva vannak, Izrael mindennapjai a terror árnyékában és állandó bizonytalanságban telnek, a zsidó állam lépése nem csupán amiatt történt, hogy Jeruzsálem feltétlenül ki akarta próbálni rakétája precizitását.

Az, hogy az elmúlt tizenkét év során 12 ezer rakétát lőttek ki Izraelre palesztin szélsőségesek, idén már csöndes békeidőnek kezdett számítani. 2012 elejétől ugyanis új lendületet kapott a gázai övezetből irányított terror. A likvidálást megelőző huszonnégy órában 132 rakéta hullott Dél-Izraelre, az év elejétől 768 e napig, gyakorlatilag ellehetetlenítve az életet az ország Gázával határos részein. Netanjahu miniszterelnök figyelmeztetett, hogy ha e kósza rakéták emberéletet is követelnek az állandó tetemes anyagi károk mellett, Jeruzsálem nem nézi tétlenül, katonai választ ad a hónapok óta egyre fokozódó terrorra.
Az elkerülhetetlen bekövetkezett, az izraeli hadsereg felújította a célzott csapások gyakorlatát, elindítva a Felhőoszlop hadműveletet, amelynek során nemcsak a keresett terroristákat likvidálta, hanem mindenekelőtt a Gázai övezetet uraló Hamász terrorszervezet infrastruktúráját – rakétakilövő állomásait, fegyverlerakatait, fegyvercsempész alagútjait, hírszerző központjait, kiképző bázisait és toborzó központjait.

A 2008-as Öntött ólom hadművelet óta a Felhőoszlop a legerősebb izraeli válasz a gázai övezetből jövő terrorra, Dzsabari pedig a legmagasabb rangú megölt Hamász-vezető. Ő lett Benjamin Netanjahu miniszterelnök Oszama bin-Ladenje. Nem véletlenül nyilatkoztak visszafogottan a „nagyok". Netanjahu valójában nem tett mást, mint Obama tavaly májusban, amikor levadászta az al-Kaida vezért, ami érezhetően meggyengítette a nemzetközi terrorhálózatot. Dzsabari a Közel-Kelet Oszamája volt, így Izrael önvédelmi jogát ezúttal a nemcsak Amerika, Kanada, hanem az Európai Unió, s az európai államok legtöbbje kénytelen volt elismerni, bár ez az utóbbi időben európai körökben sem volt különösebben divat.

Az arab államok, Törökország és Irán agresszióról beszélt, gázai oldalról a válasz még intenzívebb rakétaeső lett – egyre nagyobb hatósugarú, egyre precízebb rakétákkal. És bár a távolról szemlélő európai első reakciója az lehetett, hogy újra összeáll az Izrael-ellenes arab országok frontja és kezdődik az x-ik izraeli-arab háború, abban a pillanatban, amikor a határtól 65 kilométerre fekvő Tel-Avivba becsapódott az első Fajr-5 rakéta, majd egy nappal később a még messzibb Jeruzsálemben is megszólaltak a szirénák, nos, ekkor már akár fogadni is lehetett volna arra, hogy ezúttal elmarad a nagy arab vagy iszlám közös fellépés/támadás.

A Fajr-5 ugyanis iráni gyártmány, s Teherán kezdeti tagadása ellenére (egy nappal később beismerték), nyilvánvalóvávált, hogy ebben a Hamász-buliban a perzsa állam keze benne van. És nagyon rosszkor, az arab államok szempontjából, mondhatni kritikus pillanatban. Magyarán, Irán beleköpött az Arab Liga és a Palesztin Hatóság által főzésre előkészített levesbe, s ehhez a harcolni, ölni mindig kész Hamászt használta eszközként.

A Mahmúd Abbász vezette Palesztin Hatóság, miután tavaly ősszel az ENSZ Biztonsági Tanácsában Amerika vétójába és több európai ország elutasításába is ütközött, amikor a közvetlen izraeli-palesztin tárgyalások helyett a világszervezettől próbálta egyoldalúan kicsikarni az önálló államiságot, most újabb diplomáciai offenzívába kezdett az Arab Liga áldásával. November 29-én az ENSZ közgyűlése elé terjeszti a palesztin megfigyelői státus iránti kérelmét, ami ugyan még nem teljes államiság, de mindenképpen tágítja a nemzetközileg pillanatnyilag nagyon pontosan behatárolt palesztin mozgásteret. A 193 ENSZ tagállam közül méltán számíthattak 150 támogatására, ám a Hamász újonnan bizonyított megszelídíthetetlensége sok potenciális támogatót álláspontja felülbírálatára késztethet. Nem azért, mert hirtelen elvakult Izrael-baráttá váltak volna, hanem mert rávilágított arra az alapproblémára, hogy képes-e a Palesztin Hatóság domesztikálni a radikális Hamászt és a vele szövetséges, még szélsőségesebb gázai szervezeteket, mint az Iszlám Dzsihád és mások, vagy akkor ez a magasabb szintű diplomáciai státus netalán csak a palesztin területek egy részére, Ciszjordániára vonatkozzon? De akkor mi lesz a gázai enklávéval?

Meg merem kockáztatni, hogy a Hamász idén tapasztalt aktivizálódásának a hátterében is ez a palesztin-palesztin versengés áll. Talán nem véletlen, hogy az öt évig fogságban tartott izraeli kiskatona, Gilad Salit tavaly őszi szabadon engedése 1027, terrorcselekményért elítélt palesztin szabadon bocsátása fejében, épp Abbászék tavalyi ENSZ akciója idején történt. A Hamász nem nézhette ölbe tett kézzel, ahogy a nagy rivális esetleg olyan eredményt ér el, ami után simán megnyerne egy belső palesztin választást, ezért legnagyobb aduját, Salitot, dobta be.

Eredményesen. Most, ahogy közeledett az ezúttal ígéretesnek tűnő Abbász-akció határideje, úgy szaporodtak a Gázából Izraelre kilőtt rakéták is. És ismét a Hamasz durrantott nagyobbat – a nagy riválisnak és a mögötte álló arab államoknak sem hagyva más lehetőséget, mint mögéje, a mindeddig elszigetelt, megbélyegzett terrorszervezet mögé állni. A háborút Izrael ellen persze nem nyerte meg, mert nem nyerhette meg, ezzel a Hamász vezérkar is tisztában volt az első rakéta kilövése pillanatától, de ezek után az évek óta halogatott, de előbb-utóbb sorra kerülő belső palesztin választáson újra játszva legyőzheti az izraeliekkel paktáló, a zsidó állam létjogosultságát elismerő pipogya Abbászt és a Palesztin Hatóságot. Hogy nem véletlenül használom e jelzőket bizonyítja az az önfeledt ünneplés, amellyel a palesztinok tisztelegtek a szerdai izraeli buszmerénylet kitervelői és végrehajtói előtt, vagy ahogy sorban, nyilvánosan végezték ki Gáza utcáin a szerintük Izraelnek információkat szolgáltató, Izraellel együttműködő sajátjaikat az elmúlt napokban.

De a már említett izraeli-palesztin, palesztin-palesztin feszültség és rivalizálás mellett ez a nyolc napos pokol a Közel-Kelet szinte minden nyavalyáját felszínre hozta. Többek között azt is, hogy miért nem tűnik most életszerűnek az újabb arab összefogás/háború Izrael ellen. A konfliktus első napjától szemmel láthatóan versengett Egyiptom és Törökország abban, hogy ki legyen a közvetítő, kié legyen majd a rendezés babérja. Ezúttal Egyiptom nyert, de a két iszlám ország harca a közel-keleti vezetőszerepért ezzel nem zárult le.

Egyiptomé a helyzeti előny, Törökországi a katonai, anyagi. Ugyanezek az országok versengenek nyíltan a szíriai konfliktus kapcsán is, mindketten a síita alavita Aszad elnök szunnita ellenzékét támogatva, sejthetően nem csak diplomáciai úton és humanitárius segélyekkel. (Fegyvert és főképp mindenre elszánt harcosokat persze kapnak szép számmal a gazdag öböl-monarchiáktól és a káosz uralta iraki, líbiai fegyveres csoportoktól, illetve az al-Kaidától is.) Irán és a libanoni Hezbollah viszont a túl oldalon áll – Aszadot támogatja.

Ám ebben a gázai konfliktusban hírtelen összekuszálódtak a szálak és a szerepek. A szunnita Hamász a síita Irán fegyvereivel, az ugyancsak siíta Hezbollah áldásával harcolt. Irán viszont a harmadik potenciális trónkövetelő a Közel-Keleten, és mindezek mellett még síita is. Márpedig az arab tavasz nyomán a régió országaiban nemcsak a bizonytalanság és a radikalizmus lett úrrá, hanem a felekezetközi gyűlölet, a síita-szunnita ellentét is fellángolt. Míg hosszú évtizedeken keresztül úgy tűnt, hogy a közel-keleti béke záloga a palesztin kérdés rendezése, ma már nem ennyire egyszereplős a történet. Ma már nincs közel-keleti béke a szíriai helyzet rendezése nélkül, de nincs önmagában szíriai rendezés sem: csupán térségi rendezés képzelhető el. (És persze nincs arab összefogás Szíria nélkül, de iszlám összefogás sincs míg a felek különböző oldalon harcolnak a szír polgárháborúban.)

Azaz a síita-szunnita ellentét hovatovább palesztin-izraeli méreteket ölt, a térségi vezetőszerepért vívott harcot is le kell rendezni, miután a korábbi vezetőket elsöpörte az a bizonyos „spontán" arab tavasz. És akkor még nem beszéltünk a kurd kérdés rendezetlenségéről, amely elkerülhetetlenül előkerülne a palesztin kérdés lezárásával, márpedig az legalább négy térségbeli szereplőnek – Törökországnak, Szíriának, Iraknak és Iránnak – sem tetszene. És nem beszéltünk Jordániáról, a jordán királyi házról sem, amely méltán tarthat attól, hogy egy palesztin egységesülés, az izraeli-palesztin konfliktus lezárása esetén rövidesen szembesülhet a nagy palesztin álommal, Transz- és Ciszjordánia egyesítési szándékával, hiszen a palesztinok máris többséget alkotnak a királyságban.

Folytathatnám a sort, de már így is rendkívül hosszú ez a cikk. Azt szokták mondani, hogy a Közel-Keleten minden lehetséges, holnap akár be is következhet mindaz, amit ma kizártam. Ám ma még kizárható, hogy gyors rendezés lesz a palesztin-izraeli konfliktusban. Izrael nem vonult be Gázába, mert elveszítette volna a nemzetközi támogatást, de szinte borítékolható, hogy a fegyverszünet ezúttal sem lesz másra jó, mint a Hamász újrafelfegyverzésére, lebombázott infrastruktúrájának újjáépítésére. A gyűlöletre, kődobálásra, fegyverforgatásra, merényletekre nevelt generációk – amelyek abban szocializálódtak, hogy az egyén értékét, paradicsomba jutási esélyeit növeli, ha minél több ártatlan emberéletet olt ki a másik oldalon – semmilyen sebtében aláírt egyezmény hatására nem tudják hirtelen megváltoztatni gondolkodásukat, érzelmeiket. De az is nyugodtan borítékolható, hogy a zsidó állam akkor is válaszolni fog a támadásokra, ha az egész világ ellene fog össze.

Vagyis marad minden a régiben, látszólag. Ám, ha megbukik Aszad, megbuknak a síiták Libanonban, megrendül Irán térségi befolyása és egy új közel-keleti helyzet jön létre, amely Izrael számára is új kihívásokat teremt. Kétlem, hogy ez jobb lesz, csak annyi biztos, hogy más lesz, mint az eddigi hideg béke.



A Vélemény rovatban megjelent cikkek nem feltétlenül a szerkesztőség álláspontjat tükrözik