Ambrus Attila: Előválasztás, erőpróba
Hogy mire volt jó a vasárnapi marosvásárhelyi előválasztás, arra pontosabban válaszolni a jövő év tavaszán megtartott helyhatósági választás után lehet. Akkorra derül ki, hogy sikerült-e az előválasztás előtti egyeztetéseken megtalálni a közös nevezőt a három magyar politikai alakulat helyi vezetőinek, van-e tényleges autonómiájuk a döntéshozatalban nekik, vagy pedig a központi pártvezetés felülírhatja azokat, hogy ugyanazt értették-e az együttműködés alatt.
A legutóbbi információink a politikai alakulatok háza tájáról nem ezt valószínűsítik.
Az előválasztás győztese, Soós Zoltán ugyan bizakodva jelentette ki: „Máig az RMDSZ jelöltje voltam, holnaptól minden vásárhelyi magyar jelöltje vagyok. Nemcsak azoké, akik ma rám szavaztak, hanem minden változást akaró magyar emberé.”
Ám kevésbé mutatkozott (minden más feltételének teljesülése nélkül is) együttműködőnek az Erdélyi Magyar Néppárt jelöltje, Portik Vilmos: „Még az előválasztás szabályainak leszögezése előtt volt egy szóbeli megállapodásunk, amit nem tudom, milyen okból, de az RMDSZ nem akart papírra fektetni. Ez a választási koalíció felállításáról szólt. Ha ezt sikerül véghez vinni, a néppártra a továbbiakban is lehet számítani a magyar–magyar összefogásban.” Ha nem teljesül, akkor nem lehet számítani, sejteti a politikus, aki igyekszik – érthetően – a maga számára a legtöbbet kihozni vereségéből.
A civil jelölt, Barabás Miklós pedig az RMDSZ kudarcának bizonyítékaként értékelte jelöltjének kisarányú, alig 62 százalékos győzelmét: „Úgy érzem, hogy a rám szavazó marosvásárhelyieknek elegük van a 25 éve fennálló politikai hegemóniából, a szűk látókörű pártpolitikából, és ezt elég határozottan meg is üzenték. A végső eredmények tükrében úgy látom, hogy visszavonhatatlanul sikerült megbontani a marosvásárhelyi politikai egyeduralmat” – írja közleményében a Civil Elkötelezettség Mozgalom aktivistája.
Arra már az előválasztás előtt számos elemző figyelmeztetett, hogy sok elvarratlan szállal fércelték össze a marosvásárhelyi megállapodást, s emiatt könnyen bomolhat. Ahogyan azt az utóbbi időben már megszoktuk. Az előválasztás eredményeinek jelöltek általi értékelése is arra utal, hogy nem lesz közös kampány a közös jelölt mellett.
Nem is ez a legaggasztóbb, ami az előválasztást illeti. Naivnak kellene lennünk ahhoz, hogy elhiggyük: az erdélyi magyar pártok össze tudnak fogni egy olyan cél érdekében, amely nem valamennyi politikai alakulat elsődleges prioritása. Amelyben – ez esetben a marosvásárhelyi magyar polgármester-jelölt győzelmében – ők maguk sem mindannyian és töretlenül hisznek. A huszárvágásnál az erdélyi magyar politikában fontosabb az oldalvágás.
Az viszont riasztó, hogy Marosvásárhely magyar lakosságának politikai inaktivitása fokozódott, s még az oly sokat szajkózott összefogás lehetőségének a szükségessége sem mozgatta meg. A tizenegyezer regisztrált választó sem volt sok, de a mintegy négyezer háromszáz ténylegesen is szavazó magyar kevés. Tizenöt évvel ezelőtt egy hasonló marosvásárhelyi előválasztáson hétezernyolcszázan tartották érdemesnek véleményt nyilvánítani arról, hogy kit – kissé sarkítva: román vagy magyar polgármestert – szeretnének a város élén látni. Akkor sem volt elegendő a magyar szavazat, s félő, hogy most sem lesz az. Az előválasztás egyik legfontosabb hozadéka éppen annak a hitnek az erősítése lehetett volna, hogy együtt: a három magyar politikai alakulatnak és a vásárhelyi magyaroknak sikerülhet a nem is olyan lehetetlen.
Párhuzamosan zajlott a vásárhelyi előválasztással a szociáldemokraták nagy pártelnök-választási show-ja, amelyen a párttagok 82 százaléka vett részt. A tét pillanatig sem az volt, hogy az egyetlen jelöltet, Liviu Dragneát preferálja-e a tagság eggyel több mint fele, hanem hogy képes-e a párt, a helyi szervezetek mozgósítani. A marosvásárhelyi erőpróba sajnos azt valószínűsíti, hogy az erdélyi magyar pártoknak továbbra sem sikerül. Nemhogy növelni a részvételt a demokratikus döntéshozatalban, de még fékezni sem a fásultságot. Ismét – ki tudja hányadszor? – beigazolódott, hogy a választás szabadsága, a politikai pluralizmus sem mozdítja el a tévé, a számítógép elől, a vasárnapi asztal mellől az erdélyi magyarokat.
Lehet a vasárnapi rossz időre is fogni az alacsony részvételt, ám inkább a viharos erdélyi magyar viszonyok tántorítják el egyre inkább a választókat a politikai véleménynyilvánítástól.
Fotó: elovalasztas.ro
Vajmi keveset segítene, ha megvalósulna a vásárhelyi összefogás, ha nem bizonyosodna be az újra és újra előtoluló rossz sejtésünk: nem a közösségért szövetkeznek, csak egymás ellen küzdenek – még az összefogás jelszavával is – az erdélyi magyar politikusok. Óhajtott trófeájuk mindössze a szomszéd tehene.