Miként az várható volt, a honi autópálya-építés ütemesen halad a végcél felé. (Csupán a végcél hátrál ugyanilyen aritmiás ütemben a végtelen felé.) Biztatóan szaporodnak útjaink az európai normákhoz igazodóan. Vagyis egyre többször kénytelen a hivatalosság, a pályáztató, a főhatóság, a szakfelügyelet embere magyarázkodó és pénzkunyeráló utat megtenni Brüsszelig és kedveszegetten visszafele. Ha nem repülőn utazik az európai pénzeszsákokhoz, az adományozó nagyurakhoz, akkor autópályán. Amelyek sajnos nem nálunk futnak, tartanak nyílegyenesen, hegyen-völgyön át Brüsszelig vagy Strasbourgig.

Azt nem értem, miért nem szerződnek a miniszteriumi uraságok hazai cégekkel az autópályák építéséhez, hiszen aszfaltszőnyegezni már az itthoniak is megtanultak az utóbbi hatvan évben, mióta felénk is aszfaltozzák a közutakat, csak ragadt rájuk valami a szurokon túl. (Igaz, az ősök, a vélt és valós rómaiak olyan utakat építettek, amelyek kétezer év óta járhatók – még ha a nyomtáv keskenyebb is, mint manapság –, de akkor is ezekre építették fel az európai utakat a középkor folyamán, ennek nyomvonalán haladtak az újabb-újabb sikeres útkísérletek. Jó, elismerem, az utódok kezén rendszerint elsikkadnak az ősök erényei.)

Pedig itthon is lehet jó munkát végezni. Ember lenne, nyersanyag akad, csak a kettőt kellene össze- és egymáshoz szervezni. Géppel is győzhető a dolog. A szervezés sem ördöngősség, ha nem akarnák folyton a honi változatot nyomatni, ha a munkaerő fegyelmezettségét fizetéssel és büntetésekkel szabályoznák. Ha az értelmetlen állásidőket csökkenteni lehetne, folytonos félsz, fizetésvisszavágás terhelné a lustálkodást, a biztos nyereségvesztés garantálttá válna minden hibázáskor.

Belátom, szerződést szegni, felbontani könnyebb, mint betartani. De a külföldi cégek tisztában vannak a román állapotokkal, ezért tehetnek meg bármit. Semmi sem motiválja őket, legkevésbé a határidők, ellenőrzések.

Nem, dehogy is akarom én az építőket tanítgatni. Inkább ők oktatnak ki bennünket türelemből. Ugyanis az építésre szerződő portugál-német cégek munkatársait a honi szokásokhoz hasonló hagyományok tartják fogva. Megvilágítom egy példával: emlékezz, fürdőszobádat kellett rendbe hozatnod, vezetékcsere, csempézés, meszelés, festés, megkönnyebbülészeti körguggoldád vízöblítéses felújítása volt napirenden.

A szerelő, a mester, gyanúsan józan segédek társaságában állított be hétfőn reggel nyolc óra helyett kedd délután, mindent vállalnak, két napig erős buzgalom jelei látszanak rajtuk, mindent szétdúlnak a tatár hordák módjára, aztán három napig hiányoznak, mert a stájfni glettolva machinál a kondenzátorban, Géza segéd kitörte a lábaszárát otthon körtepermetezés közben, s így mivel ölel csempét-pempét, máskor Maróth szaki házát elvitte a végrehajtó s csak másnap érheti utól némi vesztegetési összeggel ajróban stb.

És ez így ment heteken át, tehetetlen voltál, szégyeltél másokhoz fordulni, aztán a végén kiderült, hogy még három másik helyen dolgoztak szimultán a kerületben, mint Petroszián nagymester a moszkvai sakk-spartakiádon, valamint két sürgősebb munkát vállaltak Portugáliában és egyébként most van a malagaérés Valagaházán.

Ugyanaz a manír, akárcsak a délerdélyi autópálya készítésénél. Avagy a Józsué-trükk, amikor Jeriko falai alatt ugyanazt a három csúzlist és négy vak íjászt vonultatják föl naponta hétszer. Miből is kitetszik, hogy nincs új a nap alatt, és Jeruzsálem sem egy nap alatt épült fel, ámbár a Hamász szerint a romboláshoz félnap is elegendő.