1. Nem messze a közepes nagyságú város központjától működött, és csakhamar kedvenc megálló-időzőhelyünkké vált. Hangulatos beltér, kávézó, mögötte takaros boltocska, polcain játékok, könyvek, kézműves-alapanyagok, játszóház-műhely, plusz egy db. árnyas, napfoltos belső udvar. Galériával. Hétvégi minikoncertekre szabott tér. Míg a szülők a felnőtt dolgokkal foglalkoztak, kávé- és/vagy sörkortyolás közben, az aprók saját kedvükre rajzolhattak, hajtogattak, társasoztak. Kedves és figyelmes felügyelet mellett. Drukkoltam, hogy az ötlet ragadós legyen, ezért lelkendeztem körül az ismerősöket, baráti társaságot, mintegy hívatlan reklámügynökként, hátha... Az oázis két év alatt „elsivatagosodott”, gazdái önerőből nem bírták a ritmust és a bérlést, belefáradtak, de újrakezdték.

2. Méghozzá szezonálisan, immár kint a természetben. A Székölykök fesztiválba csempészték át lelkesedésük-akarásuk maradékát. Bő hétvégre a gyerekeké volt patak és környéke, az esti tábortűz, a közös éneklés élménye, a sátrak közti bóklászás, ügyeskedés. A szülők meg nem a „partról” nézték mindezt, ott lehettek a forgatagban, kicsit ellazulva, vagy éppen hóttideges állapotban, de velük: valóban a családról szólt a csernátoni erdő alján tölött augusztusi hétvég, és gyanúm szerint az elmúlt öt kiadás is. A hatodik már ugyancsak kétséges. A  profik, merthogy színvonalas gyermekprogram-szervezésben azzá nőtte ki magát a csapat, nem akartak a nívón (és a kezdeményezés függetlenségén) alkudni, s bár könnyes szemmel, de bejelentették a zárónapon, hogy nem látják egyelőre az újrázás garanciáit.

3. Utcasarkon kis telek, falatka zöld, játszótérnek való. Az is van rajta: török műanyagból gyúrt csúszda, hinta, mászóka, lipinka. Rövidre sikeredett délutánokon – közel lévén a lakáshoz – ideális terep a fölös energiák kulturált levezetésére. Nincs nagy zsibongás, tülekedés, a környékbeli lakosság korfája nem kedvez a kiscsoportos foglalkozásoknak. Félórát-órácskát azért könnyeden el lehet tölteni ott. Legutóbb a látogatás rövidre sikeredett: a játszótérrel tőszomszéd telken építkezés dúlt nyár óta. Akkor csak holmi fémlapokból hevenyészett kerítéssel tolakodtak be a gyepre másfél méternyire, s az útban levő padot betongyökerestől kiemelve szelíden arréb tolták, most viszont a munkagépek nyomai, felszaggatott fűcsomók, ledöntött hinta és szétbarmolt szemetes díszlet várta mozgásra spannolt lányaimat. Arcukon döbbenet és értetlenség. Felháborodás, hogy mit műveltek az „ő játszóterükkel”. Igyekszem nyugtatni őket, hogy átmeneti helyzet, hogy tavaszra biztosan majd mindent helyre... hogy írok a hivatalnak fényképes panaszlevelet. Közben Csongira és Mecára gondolok, az első két tétel alanyára és állítmányára. Meg a barátaikra, akik nem csak biztatással álltak melléjük. A lemondással járó hiányérzetükre, és arra, hogy mivé leszünk, ha szűkül egyre a tér, az élhető, játszásra ingerlő, képzeletben belakható és otthonos spácium. 

Fotó: rotarysamvs.ro