Alighogy elhalt a pezsgős dugó pukkanásának echója, máris újabb durranások igazolják: nem lesz csendes esztendő ez a szökőév (sem). Líbiában, Egyiptomban robbantásos merényletek, Párizsban egy robbanómellényesnek tűnő késes támadó lepuffantása – és mint hab az epertortán, az észak-koreai atom/hidrogénbomba detonációja. Diktátorokra jellemző klasszikus fakszni, hogy születésnapjukra valami irdatlanul párját ritkító történettel kedveskedjenek maguknak. (Kim Dzsong Un még azt is belekalkulálta, hogy az afterpartyn most a két Korea közti demilitarizált övezetben tövig nyomták a pedált a hangosbemondó rendszerrel a déliek, és decibelgazdag üzenetekben csábítják dezertálásra a népi demokratikus hadsereg elszánt határőreit.)

Az lesz a feltűnő ebben az esztendőben, ha eltelik három nap különösebben erős hangeffektust idéző hír nélkül. Már elvonási tünetünk lesz és szem-fül orvoshoz lóstatunk, hogy talán bennünk lenne a hiba. (Gyermekként még karbiddal „lőttünk” téli hevenyészett poligonunkon, a hófödte udvaron, vagy gyufafejet hámoztunk és százas szeggel ütöttünk nagyot, ha már az olyannyira óhajtott „kápszás” pisztolyból kifogyott a szusz – de az teljesen más zajszint volt.) Most két dolgot tehetünk. Beszerzünk egy jó füldugót, hogy a továbbiakat ne zavarjon, például cikkírás közben, a környezeti háttérzaj. Avagy ellenkezőleg: még jobban hegyezzük a dobhártyás radart, megtudni idejében, hogy ez most közeli nagy-, kis- vagy épphogy csak robbanás volt. Be kell rendezkedni az újfajta zajártalomra – erre figyelmeztet a francia főügyész is, aki a pukkanásokkal, robbanásokkal tarkított hétköznapok sorát nevezi olyan realitásnak, amellyel középtávon számolnunk kell.

Enyhe és álságos kibúvó, hogy Romániát az arab világban továbbra is szimpatikus államként jegyzik, és néhány tucat iszlamista kapcsolatokkal gyanúsítható egyén kiutasításával beérhetjük majd. Turistáink és vendégmunkásaink révén ott vagyunk ha nem is a tűzvonalban, de a virtuális nemzetközi célközönség soraiban mindenképp.

A nagyot szóló esetek közé olyan diszkrét sztorik is befurakodnak, mint amilyen az elvesztett amerikai rakétáé, amelyet gyakorlóövezetbe szállítottak volna de egy reptéri átrakodásnál „véletlenül” felkerült egy Havannába tartó repülőgépre. Csak elképzelni lehet, mekkora ordítozást keltett a Pentagon irodáiban a (gyengébb) vígjátékba illő epizód.

Ennél azért jóval ütősebb a hír, miszerint egy szíriai ellenálló városban, amelyet Asszad elnök csapatai fogtak ostromgyűrűbe, tucatjával – és igencsak csendben – halnak éhen a lakosok. Olyan ez, mintha újraolvasnánk a tatáros-székelyes legendákat, amikor a kutyafejűek a várba/barlangba menekült falunépét addig szorongatják, míg készleteik kimerülnek és könnyűszerrel esnek martalékául a betörő-fosztogató hordának.

A már klasszikusnak tartott konfliktuszónák mellett újabbak megjelenésére kell számítanunk, vagy azért, mert az erőszakot szinte ugyanolyan könnyen lehet exportálni, mint például a citrusféléket, vagy mert ebben a mindenki mindenki ellen képletben igen gyorsan változnak az alkalmi partnerek, az átmeneti érdekek, és időnként jól fog egy elterelő „hadművelet”. (Ki fogja címlapon hozni egy újabb pakisztáni merényletsorozat bő vérben tálalt eseményeit, ha ugyanabban az időben kínai hajók sértenek vitatott felségvizeket, és erre a Fehér Ház riadóztatja Csendes-óceáni támaszpontjait – ez nyilván csak légből kapott, elméleti példa, a helyszínek ötletszerűen behelyettesíthetők ).

Az utóbbi negyed század nemzetközi biztonságpolitikája az új feszültséggócok megjelenéséről, régiek kiújulásáról szólt és legfeljebb egy-két esetben az ellentétek jegeléséről; tartós eredménnyel bíró rendezési folyamatról nehéz beszámolni. Az ENSZ és egyéb közvetítők szerepe jelképessé és rutinosan semmitmondóvá silányult, nincsenek nagy diplomáciai „fegyvertények” (a Vatikán bátor és rendhagyó lépése, legutóbbi üzenete – a palesztin állam elismerése – az egyik ritka és majdnem agyonhallgatott kivétel).

Ebben a kontextusban az azeri-örmény, a jemeni-szaúdi, a Kaukázus oroszok uralta térsége arra figyelmeztet, hogy a kétosztatúnak hazudott világrend naponta gyakori kihívásokkal szembesül, és csak az elrettentéstől való rettegésben bízhatunk, hogy a konfliktusok időben-térben behatárolt egymásnak feszülésről szólnak majd.

Nem jó ha ennyi pokolgép, ekrazit és egyéb robbanékony anyag gyűlt fel a szövegben, amelyet a Zilletékes Szervek figyelmébe ajánlok: vegyék alaposan vizsgálat alá. Mert nem igaz, hogy ennek az országnak csak két (szándékbeli) terroristája van a már jól ismert Craiova-Kézdivásárhely [front]vonalon (a temesvári az nem játszik, majdnem tíz éve volt, s leülte már büntetése kétharmadát ). A pirotechnikai zempontból aggályos szóhalmazt épp ezért itt berekeszteni kényszerülök... hogy maradjon elpuffogtatni való „töltény” az esztendő hátralevő (csendesded) napjaira.

Fotó: nol.hu