Azon tűnődöm, miért jó az magyar pedagógusnak, ha megakadályozza a magyar nyelvû szakoktatás kiteljesedését, diverzifikálódását. Az, hogy a Maros megyei tanfelügyelõség nem engedélyezi a magyar szakiskolai osztályok beindítását a marosvásárhelyi Református Kollégiumban, nem az elsõ eset, amely azt igazolja, hogy a minõségi magyar szakoktatás biztosítása manapság is másodrendû kérdés.

Az volt a múltban is. Nem más, mint Benedek Elek küzdött azért, hogy ne így legyen, még személyes példájával is tanított, amikor Jankó fiát mesterségre adta. Testamentumában így dicsérte vigasztalásként: „Többször megfigyeltem, hogy kezed rááll a faragásra, s zsebkéseddel nem egy csinos munkát végeztél már. Fiam, Jankó, beadlak asztalosinasnak. Na, ne pityeregj, nincs abban semmi szégyenleni való. Szégyellje magát az a gyerek, ki ok nélkül költeti a szüleit: kit esztendõrõl esztendõre ajándékkal és könyörgéssel mentenek meg a bukástól. Te, fiam, légy büszke rá, hogy nem akarod csalni szüleidet s még idejében oly pályára mégy, ahol talpig ember válhatik belõled.”

Mi lehet az oka, hogy ma szinte senki sem akar mesterségeket tanítani, csak deriválást, a marketing, az irodalom és géntechnológia, a kommunikáció elméletét? A választ szintén Benedek Eleknél találjuk: „Talán mert nehéz a kalapács, a gyalu, a bárd? Nem, fiam, hisz a gyalu, a kalapács, a bárd nem nehezebb a könyvnél, a tollnál, a cirkalomnál. Ezek a szülõk nem a gyermekeiket, hanem saját magukat féltik. Attól félnek (...), hogy a mesterség megbecsteleníti a családot.”

Ha pedig a környezetünk, az iskola ezt a tévhitet erõsíti, könnyen megteheti a brassói szakközépiskola magyar igazgatója, hogy elsorvassza az elõdje, a román igazgató által kezdeményezett magyar nyelvû szakoktatást. Megteheti a Maros megyei tanfelügyelõség is, hogy felháborodást se keltve, tiltsa meg magyar szakiskolai osztályok beindítását a marosvásárhelyi Református Kollégiumban.

Azon is tûnõdöm, mekkora elégtételt érez a magyar fõtanfelügyelõ-helyettes, amikor ezt bejelenti a sajtónak. Mekkora ízetlenség, cinizmus kell ahhoz, hogy mosolyogva azt mondja: „A tanfelügyelõség nem zárkózik el, sõt nagyon nyitott a magyar nyelvû szakoktatás kérdésével szemben.” Vagy ez nem is cinizmus, csak a túlélés maszkja, amit látva feljebbvalói elégedetten bólintanak: Nekünk megfelel, hiszen az övéinek is milyen szépen megfelelt!

Azt természetesen meg kell magyarázni, hogy ha a tanfelügyelõség nem zárkózik el, akkor miért nem engedélyezi. Mert kevés a gyerek! S a tanfelügyelõség úgy látja, hogy a meglevõ szakoktatást kellene megerõsíteni. Azt a szakoktatást, amely évtizedek óta szinte csak úgy megvan, s erõsítésének szándéka szintén évtizedek óta pislákol a tanfelügyelõségen, a minisztériumban, igaz, többnyire véka alá rejtve.

Kit érdekel, hogy éppen ezekben a szakközépiskolákban a legalacsonyabb a sikeresen érettségizõk aránya, kit érdekel, hogy sok helyen inkább elméletben tanulják a szakmát fiataljaink, kit érdekel, hogy a végzõsök Londonban és Rómában keresik a helyüket, miután a hazai munkaerõpiacon helyük nincs?

Kit érdekel, hogy Brassóban a német kormány támogatásával indult Kronstadt szakközépiskola a csökkenõ gyereklétszám ellenére is egyre több osztályt indít, hisz akkora az érdeklõdés, hogy felvételi vizsgát is kénytelenek voltak tartani? Kit érdekel, hogy a Kronstadt végzõseiért kapkodnak a német cégek Brassó melletti leányvállalatai, miközben az állami oktatásból kikerültek után nem?

Kit érdekel, hogy Kolozsvárt bevált a hasonló kezdeményezés, a magyar szakoktatás új lehetõségeit nyitotta meg és eredményességét is bizonyította a Szász Domokos Református Szakképzõ? Egyrészt elhárított egy megkerülhetetlennek hitt akadályt, azt, hogy alig léteznek magyar nyelven oktató szakiskolák, ahol a vidékrõl bekerülõ, amúgy is kisebbrendûségi érzéssel teli fiatalok anyanyelvükön tanulhatnának meg egy szakmát. Hatalmasat lépett a jövõbe azzal, hogy – a brassói Kronstadthoz hasonlóan – meggyõzte az együttmûködés kölcsönös hasznáról a piacvezetõ cégeket. Egyik ilyen cég vezetõje mondta Kolozsvárt: „Azt nem várhatjuk el, hogy az iskolák önállóan, mintegy futószalagon szállítsák nekünk a jobbnál jobb szakembereket, megértjük azt, hogy partnerekké kell válnunk, segítve az oktatási intézményeket abban, hogy a fiatalokat célirányos képzésben részesítsék, olyanban, amire a gyártásban szükség van a munkaerõpiacon.” Kolozsvárt közszájon forgott egy mondolat: „Aggódik a gyerekem, hogy ha nem jut be a szakképzõbe, mehet az elméletibe...” Ez természetesen túlzás, de a szemléletváltás jele.

Ám kit érdekel ez Marosvásárhelyen? Talán csak azokat, akik azt akarják, hogy a magyar közösségben e szemléletváltás ne következzék be. Örömmel nyugtázhatják: a becsontosodott struktúrák erõsen tartják magukat, akkor is, ha recsegnek-ropognak.

Fotó: glasul-hd.ro