facebook cover


Papp Sándor Zsigmond: Mindennapi Rembrandtunkat…


Array ( [0] => PappSandorZsigmond.png [foto] => PappSandorZsigmond.png )
-A A+

Én a d’Orsay Múzeumot néztem ki magunknak. És arra is gondoltam, hogy a lagzi után laza mozdulattal leakasztanék egy-két vásznat a falakról, impresszionalistákat persze, de jöhetne egy-egy Manet vagy Courbet is, mert ilyesmivel jól lehet villogni a szomszédok előtt. És ha egyszer tényleg világméretű mozgalommá szélesedik az ötletgazda nevéről csak habonyizmusnak hívott szellemi törekvés, akkor pár eurós bérleti díjért meg is kapom őket. Sőt, egy kicsit büszke is lesz a d’Orsay már rutinos igazgatója, hogy ilyen messziről érkeztek bérlők és mulatók ebbe a tágas, szellős, de amúgy élettelen múzeumba.

Merjünk nagyot álmodni.

Mert a vak kommondor, a felcsúti játékvasút és a pedagógusok nyomorgatása után végre valami, ami a büszkeség bizsergető érzetét váltja ki. Hiszen, bárhonnan is nézzük, Habony Árpád szintet ugrott, és immár nem Ibiza, meg a kétes gyönyörök, a fehér portól vöröslő orr, nem a Gucci táska jut az ember eszébe, bár utólag úgy tűnik, hogy talán ez utóbbi is jelzett már valamit a főtanácsadó mélylélektanából. Már abból, hogy elementárisan és elszakíthatatlanul vonzódik a széphez. És még ízlése is van. Képes különbséget tenni egy korai Rembrandt és kései Goya között, és azt is meg tudja mondani halálos biztonsággal, hogy a hálóba vagy a közlekedőbe illik-e igazán, közvetlenül a cipők fölé.

Mennyire másként lenne minden, ha Kövér László otthonában az Országos Széchenyi Könyvtár ritkaságaira bukkannánk, s kiderülne, hogy ez a szőrös szívű ember otthon, a négy fal között még a slozira sem megy egy első kiadású József Attila vagy Kassák nélkül. És mennyire másként vélekednénk a gázszerelőből Magyarország első számú kiskirályává előlépett Mészáros Lőrincről, ha szerény hajlékában egyszer csak Bethlen Gábor feleségének virginálját, vagy a Marie-Antoinette francia királynénak tulajdonított hárfát szólaltatná meg valamelyik, a folytonos birtokszerzésben megfáradt családtag. S még magyarázkodni sem kellene, hogy a hangszereket a Magyar Nemzeti Múzeum könyörgésére vették át pár hónapig, mert odabent már semmiféle érdeklődés nem mutatkozott irántuk.

A halott művészet nem művészet, nyilatkozná párás tekintettel Mészáros, s a nemzet egyemberként húzná ki magát, mármint a szégyenérzet után, hogy bezzeg neki nem jutott eszébe életet lehelni Liszt Broadwood-zongorájába, pedig a lehetőség ugyanúgy felkínálta magát. Hagyta porosodni a múlt félhomályos bugyraiban, miközben ő tévelyedetten romkocsmákban múlatta az illékony időt. És végre ismét visszajönne valami azokból a homályos, polgári időkből, amikor egy tisztviselő még minden gond nélkül kamarazenélt a barátaival vasárnap délután, és egy könyv sem pusztán lakásdekorációként működött, és a jambusról sem hitte, hogy valamilyen távol-keleti desszert lehet. Valahogy tudta, hogy a művészet megnemesíti az embert, és minden más vakkomondorozás csak ezután jöhetett, persze finoman, disztingváltan, de Sade márki utasításai nyomán.

Vegyük tehát észre, hogy Habony egyelőre egyszemélyes, szinte már partizán píárakciója egy igen nagyszabású vízió első lépése. A Két gyerek, három szoba és négy kerék mellé hirtelen odasiklik az öt műtárgy kiegészítés. Mert egészen más tészta egy ízig-vérig kultúrnemzet, amely nem az internetadó eltörléséért vagy az alkotmánybíróság jogkörének csorbításáért tántorog ki az utcára, hanem azért, mert nem jutott a konyhába Csontváry vagy Munkácsy, pedig már a falakat is kiütötték a nagy várakozásban.

És azok, akik valamiért lemaradnának erről, hát végre banketten meg születésnapokon ismerkednének a magyar piktográfia vagy fényképészet legszebb éveivel. Két retrográd hányás között csodálnák meg mindazt a szépséget, melynek befogadásához már semmiféle külön ismeret nem szükséges. Egyszerűen szivacsként szívják magukba. Mert kijár nekik, mint a családi pótlék.

Szóval így szóljon bárki is egy hangos szót Habony Árpádra, aki csak újra vissza akart helyezni minket a kultúrnemzetek szűk térképére. Aki önfeláldozóan nézte a maga Rembrandtját, s közben úgy érezte, már leszarni sem érdemes ezt az országot. Hiszen soha, egy pillanatra sem értették meg őt. S ahogy ez kinéz, már nem is fogják.

Fotó: Wikipédia | Illusztráció: Rembrandt A gazdag ember parabolája (1627)



A Vélemény rovatban megjelent cikkek nem feltétlenül a szerkesztőség álláspontjat tükrözik