Ágoston Hugó: Figurák, fantomok, felelősségek
Szombat van, kampányszünet Romániában. Tizenhárom nappal a világvége előtt. (Peches szám, fogalmam sincs, miért nem 12. 12.12. a Vég dátuma, szerdán túl lennénk rajta, most meg még tizenhárom napig várni kell, hogy tudósíthassunk róla, utána a szomszédokkal és a rovatunkban megkommentáljuk.) De a parlamenti választások már holnap lezajlanak, késő este a győztest is tudjuk, pontosabban a győztest már most tudjuk, csak a számszerű eredményét nem.
És nem tudjuk a folytatást, pedig a kampányban, különösen a vége felé, több szó esett róla, mint a múltról és a jelenről, a parlamentről és a programokról együttvéve, legalábbis a központi fontosabb médiumokban, tévéadókon. Ez azért van így, mert Romániában vagyunk.
Tavaly decemberben elkezdődött, majd a januári fagyban tetőzött az a tiltakozássorozat, amely a májusi kormányváltáshoz, majd az államelnök nyári felfüggesztéséhez vezetett – most pedig, egy kerek év elteltével feltehetően végérvényesen megpecsételi politikai sorsát. Hogy nem az államelnökről szólnak ezek a választások? Dehogynem!
Ez a fura szerzet, aki egy brutusi cselszövés nyomán vette át pártja vezetését („te vagy a legjobb, Petrică !”);
aki egy hanyag mozdulattal lesöpörte a színről a Kereszténydemokrata Nemzeti Parasztpártot (az Európai Néppárt jámbor mosolya kíséretében);
aki egy emlékezetes és mai napig dubiózus „helycsere” nyomán lett államelnök-jelölt (”Drága Stolo!”, könnyeket nyelve), majd egy kapitális diverzió („csal az ellenfél!”) és némi Európa-ellenesség (a híres Bukarest – London – Washington tengely!) meg külföldi támogatás nyomán lett államfő (az USA nagykövetét akkor Michael Guestnek hívták);
aki első mandátuma idején meg tudta győzni az alkotmánybírókat, hogy „csak egy kicsit, itt-ott” szegte meg az alkotmányt, és felfüggesztése után a népszavazás segítségével diadalmasan vonult vissza a palotájába;
aki második elnöki mandátumát pofátlan csalással szerezte, eltérítve a választók demokratikusan kifejezett akaratát és hülyének nézve a közvéleményt, miután az országban elvesztette a választásokat, s a külföldi követségeken példátlan gyorsasággal leadott, bizonytalan számú szavazat mentette meg (a híres Baconschi-Videanu hadművelet, amiért a tetteseknek egyszer még természetesen felelniük kell);
aki félanalfabéta lányát pártukázzal bejuttatta az Európai Parlamentbe (az ország legnagyobb dicsőségére – úgy látszik, a félanalfabéta Elenák politikai futtatása román történelmi fátum);
aki konfliktuskereső, bajkeverő szellemével, kamarillapolitikájával, kocsmatöltelék stílusával mindenre ügyelt, csak arra nem, hogy alkotmányos kötelességének megfelelően egyensúlyt tartson és közvetítsen az államhatalmi ágak között;
aki – szintén alkotmányellenesen – gyakorlatilag maga irányította a kormányt, vezérelte a törvényhozást (ahol egy fontos törvény megszavazásakor elkövették az évszázad parlamenti csalását);
aki pálinkás kedvében bratyizott az RMDSZ belső ellenzékével, bátorította a romániai magyarok megosztását, bosszúból felfüggesztette miniszterünket;
aki mind a harcostársait, mind az ellenfeleit a titkosszolgálatok által készített dossziékkal zsarolja, erre alapozza politikai manővereit;
aki nem egyszer felhasználta a represszív szervezeteket harcában a politikai ellefeleivel szemben (az européer egyetemi tanár, volt miniszterelnök Adrian Năstase börtönbe záratása, megalázása olyan, a politikai szalonokban megbocsáthatatlan szemétség volt, amely a karmáját végleg tönkretette);
aki második felfüggesztésekor először azt nyilatkozta, hogy nem fog gyáván megfutamodni a nép(szavazás) ítélete elől, utána pedig a referendum bojkottjára szólított fel (törvényellenesen, talán vagy húsz év múlva meglátjuk erről – és, ja, a kvórumról is – a Velencei Bizottság jámbor véleményét);
aki a világ egyik legtekintélyesebb és legbefolyásosabb vezetőjének nem átallotta csiszlik módon azt hazudni, hogy az államelnök felfüggesztéséről nem rendelkezik a román alkotmány (ehhez az illető jobboldali vezető azóta sem fűzött semmilyen megjegyzést, úgy látszik, szereti, ha elküldik szivarért)
– nos, ez az ember, akinek helyszűke miatt nem soroljuk további erényeit és csodatetteit, most hiába méltatlankodik. Csúnyán megjárta, a saját fegyverével győzték le. Ezzel elérkeztünk a kampányhoz.
Egy utolsó kampánynyilatkozatában, pénteken ugyanis az állam feje azt mondta: itt most nem róla kellett volna hogy szó legyen, hanem a parlamentről, a jelöltek programjáról, az ország helyzetéről. Való igaz. Diverzió az, hogy és ahogy a kormányfő és a szenátus elnöke, de főleg az előbbi a figyelmet a mostani kampány során minden lehetséges alkalommal az államfőre terelte, unos untalan ismételve: ennek a választásnak a fő tétje megszabadulni a fő bajtól, az államfőtől, Románia rossz szellemétől. E diverzió plusz perverzitása abban áll, hogy eddig az ilyen fogásoknak maga az államelnök volt a nagymestere.
Emlékszünk az elnökválasztással egybekötött referendumra a parlament létszámának csökkentéséről? Amikor erre vonatkozóan Antonescu és Ponta törvénytervezetet terjesztett elő, a PDL hősiesen megfúrta. Emlékszünk a választási törvény, a választási rendszer viszontagságaira? Bizony, ez a mostani torz módszer (aminek alapján a parlament nemhogy csökkenni, de nőni fog, és tovább fog butulni, ha ugyan ez lehetséges) az államelnöknek és pártjának köszönhető, abban az értelemben is, hogy ők találták ki, de olyan értelemben is, hogy Pontáék „uninominális” törvényjavaslatát az okos toaderek reflexből szintén elvetették.
De leginkább a legutóbbi népszavazás diverziója fordult vissza. Emlékszünk, hogyan sikerült elterelnie a figyelmet az elnöknek mindarról, amiért felfüggesztették? Az alkotmánysértéseiről, a megszorításokról, mindazokról a dolgokról, amiket cikkünk elején is érintettünk? Mintha a parlament által kieszközölt referendum valamiféle puccs eredménye lett volna (a ”puccselméletet” ma már csak körben egymástól informálódó vidéki újságírók vallják, Reding asszony is teljesen lecsendesült), mintha az egész Victor Ponta plágiumáról szólt volna, és végül mintha nem követelték volna és nem követelnék most is az első ember menesztését jóval többen, mint ahányan megválasztották.
Az pedig, ahogyan a külföld, különösen az európai jobboldal reagált, ahogyan „megmentették”, lesz még vitatéma, amikor a fősodorban a politikai előjelváltás azokon a szinteken is beteljesedik.
Ilyen a sors: akkor róla kellett volna beszélni, és mindenki másról beszélt; most nem róla kellene beszélni, és mindenki róla beszél mint a választások tétjéről. Az államelnök rosszul választott ellenfelet, fiatalabbal, tehetségesebbel szemben hosszú távon nyerni nem lehet. A felfüggesztések megártottak az ítélőképességének, de legfőképpen a legitimitásának, ami a béka ülepe alatt van – egy harmadik felfüggesztés végzetes lehet számára.
Persze lényegében az államelnöknek igaza van. Parlamenti választások előtt csakugyan leginkább a parlamentről kellett volna beszélni. (És ebben a vonatkozásban el lehetne mondani, hogy a törvényhozás tekintélye az év eleje óta jelentősen megnőtt, a vonatkozó adatok szerint több mint kétszer annyian vannak róla jó véleménnyel. A parlament önállóan dolgozik, alig várjuk az újat.) Lehetne és kellene beszélni a kampányról. (Amelynek szinte érthetetlen furcsasága, hogy a jobboldal jóformán nem is korteskedett, nyilvánvalóan inkább üzenet híján, mint pénz híján.)
Kellene beszélni a jelöltekről, a képviselőkről és a soraikból kikerülő kormányfőről. Megindító volt, ahogyan az államfő megrajzolta a leendő miniszterelnök fantomképét. Az a szelíd igényesség! Mennyi jótulajdonság, mennyi hozzáértés, mennyi báj ez igényben! De főleg mennyi anti-Ponta! Pont a Boc tulajdonságai lennének/kellenének megint? (Ez vicc volt!:)
De leginkább beszélni kell a felelősségről. És itt már nincs helye viccnek, lazaságnak. És hagyjuk is a „román választásokat”, nézzük a magunk gondjait.
Akármilyen furcsa volt ez a kampány, akárhogy üt vissza a nyári, népszavazási antridemokratikus bojkott (a híres „ne szavazzatok!”-at az agylágyító kánikulában némely magyar helyi vezetők is szajkózták; most megnézhetjük, ha az egyszerű nép túlontúl megjegyezte a lustaságunknak fekvő ajánlást), a magyar szavazóknak felelősségük teljes tudatában kell dönteniük. Mert egy normális közösségben mindenkinek megvan a maga felelőssége, a szavazónak is, nem csak a politikusnak.
Sőt, vasárnap a választóké a fő felelősség, ők ütik le a pecsétet.
Akármi történik két nap múlva a szavazáson, akármilyen többsége lesz az egyik román szövetségnek a másikkal szemben, az egyik ideológiai oldalnak a másikkal szemben, a magyar képviselőknek és szenátoroknak ott kell lenniük a parlamentben. Felelősségük ez, amely a köz vállalt szolgálatából ered, s együtt jár a politikai kockázatvállalással. Az elmondható, hogy miként a parlamentben a felkészültségük és a politikai munkájuk szintje, úgy a kampányuk is – mint tartalmában, mind színvonalában – meghaladta az összes vetélytársét.
Nem véletlen, hogy szinte mindegyik román alakulat elismeri: politikai kultúra tekintetében van mit tanulni a magyaroktól. Meglátjuk, ez most mire lesz elég. Számot adni az eredményekről kell.
Akármit mondanak a belső ellenzék jelöltjei és támogatóik, ha a szavazatok megoszlanak, akkor nem nyer minden magyar. Hanem minden magyar veszít. Bár lehetnek torz lelkek, akik számára a nyerés a másik fél bukását jelenti. Ugyanis a felelősség az övék is – meglehet, az ő felelősségük lesz a legnagyobb kudarc esetén, mert az történelmi felelősség lesz. Számot adni nekik is az eredményekről kell, nem a (jó)szándékról. (Kérdések tolulnak. Milyen magyar az, aki a magyar ellen szegül? Ki is a „labanc”? Ostoba vagy vak, hogy nem látja esélytelenségét? Netán belekényszerítették, netán zsarolással? A jelenben, vagy pedig a múltban kell keresni a választ?)
Ha kiderül, hogy az ENMP az RMDSZ elgáncsolásán kívül semmit sem ért el, s a magyar képviselet miatta kisebb a lehetségesnél, akkor vállalja a következményeket is. Szűnjön meg, adja vissza a magyar adófizetők pénzét. Előre felhívjuk a figyelmet: nehogy azt mondják majd, hogy a december 9-i szavazás eredménye a romániai magyar szavazók döntése volt, mert (noha – mint már mondtuk – természetesen felelősek ők is), ilyen alapon a 2004-es magyarországi népszavazás eredménye szintén a nép döntése volt, s nem a kettős állampolgárságot ellenző politikusokat kell kárhoztatni érte. Ha most a magyar képviselet megsínyli az EMNP akcióját, a számonkérés nem maradhat el, valamilyen módon Orbán Viktortól és Tőkés Lászlótól kezdve az utolsó jelöltig mindnyájuknak felelniük kell. Politikailag és erkölcsileg –történelmileg.
Ha pedig sikerül a lehetetlen, bejön a néppárti hat-három (amit magam nemigen hiszek), akkor mi is produkálunk valami már-már balkánian színeset és izgalmasat: két magyar alakulat a román parlamentben – s meglehet, az egyik kormányon, a másik ellenzékben...
Utóirat. A sajtó, sajtónk felelősségéről egy következő alkalommal.