A demokrácia olykor zavarba hoz, hogy ne mondjam, belegurít a dühbe. Tehetséges embereket a taccsvonalon túlra küld, miközben a tehetségtelenek, a középszerűek, a szürkék esetleg tovább focizhatnak. A híres Churchill-aforizma szerint jobbat még nem találtak ki, de időnként ez a jobb a lehető legrosszabb.

Most Eckstein-Kovács Péter miatt háborgok. Választás, szavazás, visszaosztás – Isten tudja, hogy működnek, főleg ez utóbbi, de egyvalami biztos: nem jól. Egy megfelelően kitalált és szabályozott választási rendszerről nem tudom elképzelni, hogy éppen Ecksteint hullassa ki.

Számomra ő nemcsak értelmes, hanem hiteles és tisztességes ember is. Ezt a tisztességet nem a romantikus értelemben mondom, mintha a politikában csupa pozitív Jókai-hős szerepelne, hanem úgy, ahogy a politikában s tulajdonképpen az életben általában érteni lehet: minden tévedése vagy a fejére olvasható gesztusa ellenére tisztességes – olyan ember, aki nem követett el hátgerinccsikorgató hibákat. Olyan ember ráadásul, aki nemcsak a meggyőződését hordozza, hanem látszik rajta az irónia is, amellyel el tud távolodni a saját meggyőződésétől.

Olyan politikus ugyanakkor, akinek van ellenálló képessége. Emlékeztetnék itt egyrészt arra, hogy ő néhanapján, ha úgy gondolta, nincs más út, hallhatóan bírálta a „fővonalat”, s mint mondani szokás, soha nem ijedt meg a saját árnyékától, éppen ezért soha nem volt apparátusszürke, mint annyian – nem, még annál is többen. Másrészt eszünkbe juthat az is, milyen hosszú ideig bírta azt az államelnököt, akit még a vele egyetértő s őt azóta is (bár humorral, de) támogató Andrei Pleşu sem tudott elviselni. Eckstein akkor távozott mellőle (Verespatak miatt!), amikor ő akarta, nem akkor, amikor a nagy  játékos.

Harmadrészt: karizmatikus személyiség, olyan tehát, akiről nem kell elmagyarázni, hogy karizmatikus (jártam már így, egy székelyföldi politikus kapcsán akartak meggyőzni arról, ha megismerném, rájönnék, mennyire karizmatikus – márpedig ez, könnyű belátni, önellentmondás). Olyan személyiség, aki nemcsak érveivel, hanem a kisugárzásával is „visz magával”.

Negyedrészt: tud románul. Vitaképes, műsorképes, akár veszekedésképes románul, azon a nyelven, amelyen ennek az államnak a politikusaival, moderátorainak és elsősorban állampolgárainak többségével tárgyalni kell. Az az ellenállóképesség, amelyet fentebb emlegettem, ebben is megnyilvánul: nem ijed meg egy vicsorgó ellenféltől. Biztos sokan vagyunk, akik egyszerűen lefagynánk – nos, ő bizony nem fagy le egy pillanatig sem.

De miért csodálkozom, hogy a rendszer kibuktatja, aki nem olyan, mint ő? Nos, talán azért, mert egy rendszer akkor jó, ha a széleivel is tud kezdeni valamit. Nem a szélsőségeseivel – Eckstein soha nem volt olyan; hanem a széleivel: azokkal, akik nem mindenben értenek egyet vele, és ennek nemcsak hangot, hanem érveket is tudnak adni. Az a rendszer, amely csak a saját elemeit tudja felvenni, soha nem lesz képes önmaga korrekciójára. Ha nincs mivel ütközni, csak gördülni dalolva, annak nagyon hamar unalom, közömbösség és ostobaság lesz a következménye.

Ötödrészt: nekem tetszett ez az Eckstein-Kovács Péter. Továbbra is tetszik, de már nem lesz benne a román parlamentben. Az az arc, amelyet a leginkább meg tudtam feleltetni a sajátomnak, most kiesett. Nem mondom, hogy vége a világnak, azt sem, hogy többet nem akarok hallani a politikáról; azt mondom csupán, hogy sokkal inkább érintett lennék, ha ő ott lenne, ahol szerintem lennie kellene.

Bizonyára mindenki elképzeli, kinek a révén van ott ő (nem a magyarság vagy a kolozsváriak, hanem ő maga), ahol a döntéseket meghozzák. Én leginkább Eckstein miatt voltam ott – és most kiestem. És az a rendszer, amely kihullat magából, nem lehet jó…