Örülnünk kell Csontos János őszinteségének. Egyrészt enélkül csak találgatnánk, rosszakat feltételeznénk a Nemzeti Kulturális Alap pénzosztó kuratóriumairól, s a feltételezések közben rosszul éreznénk magunkat, hogy megint csak fröcsögünk, vádaskodunk, ássuk az árkot ezerrel, ahelyett hogy temetnénk. Csontos nélkül most be kellene érnünk Doncsev András, az NKA alelnökének politikailag jólfésült szavaival, miszerint ők csak a pályázatok minősége alapján döntenek, csak az érték a mérvadó, és olyan semlegesek, amilyen ember csak lehet egy kupac pénz mellett. (Jómagam egyszer osztottam hasonló módon pénzt még Kolozsváron sajtótermékeknek, így tudom, hogy a semlegesség igen nagy meló, még azt is meg kell becsülni, aki megpróbálja, nemhogy még érvényesíti is. Matolcsynak például, mint már tudjuk, száz unokatestvére van, ott a semlegesség már nem is meló, hanem egyenesen hivatás, be kell vállalni a hűvös hangú karácsonyokat és dulifuli húsvétokat, ha rosszul dönt néhány száz millióról, és nem az a rokon kapja, aki tényleg megérdemelné országérdek szempontjából.)

Szóval maradhatnánk az álságos szavaknál, ha Csontos János igazi hősként neki nem ront a szélmalmoknak, és el nem kiáltja magát, hogy márpedig amíg ő a pénz mellett ül, addig a politikai ellenlábas lapja nulla forintot fog kapni és punktum. Az ellenlábasságot az interjúk száma jelzi, vagyis ahol kettőnél több interjú van Gyurcsánnyal, az gyurcsányista lap (vajon mit gondoljunk a magyar rádióról, ahol Orbán rendszeresen nyilatkozik?), bocsánat: „bűnben fogant felépítmény”, ezt bárki beláthatja. Olvasószerkesztőként nekem is van ott egy fél-, vagy inkább negyedállásom, és nyilván egy Grecsó regényrészlet, Háy János vers vagy Kéri László tanulmány leadása után azon nyomban nyakamba veszem a várost és szavazókat csábítok át, döntögetem az Orbán felépítmény masszív falait, partizánkodom és kocsmában merengek. Ezt pedig nem tehetem közpénzből, amely Csontos keze alatt ugyan elvesztette már közpénz jellegét, és már csak a legjobb ügyet szolgálhatja. Hazát, Istent, családot. Azt a hazát, amelyiket ő rajzolja körbe a homokozóban.

Az nyilván elképzelhetetlen, hogy autonóm emberek szerkesszenek lapot és a szövegek minősége döntsön, mindamellett hogy képviselnek bizonyos értékválasztást. És azt sem értené Csontos, hogy a demokrácia nevű felépítmény nem a rokonokkal kezdődik, hanem azok támogatásával, akikkel nem értünk egyet, viszont nem radírozhatjuk le a palettáról, és nem azért, mert olyan helyes fiúk és lányok lennénk, hanem mert akkor az egész építmény előbb billegni kezd, majd összedől. Csakhogy Csontos számára a demokrácia maximuma, hogy eltűri a semlegeseket. Azokat, akik alól most még nem húzhatja ki a talajt, nem passzírozhatja be a Magyar Művészeti Akadémia alá. Azokat, akik most még vegetálhatnak pár hónapig. Ez az ő kegydíja: gyors halál helyett a létezés látszata. Tetszhalál.

De mondom: hálásnak kell lennünk Csontosnak. Mert ő az őszinteség erényével megáldva legalább láthatóvá tette a színfalak mögött kattogó mechanizmust. Ő legalább nem magyarázkodik, nem ken el semmit, nem húzza el válasz helyett cinikus vigyorra a száját. Végre nem kilóg a lóláb, hanem ott van az asztalon.

Efféle beismerést vajon mikor várhatnánk a szépre éhező Habonytól vagy Matolcsytól? Talán még fehér por hatására sem. Ők Doncsev alelnök úrhoz hasonlóan azonnal és rutinosan elhatárolódnának az őszinteségtől, eltolnák maguktól, mint kutya a bugyantott tojást, azonnal magánvéleménynek nevezve az egészet. És akkor el kellene hinnünk nekik, hogy sajtótájékoztatóra a szépirodalmi kuratórium tagja nyilván azért megy el, hogy szigorúan a magánvéleményét mondja el, mintha csak a Real Madrid védelméről csacsogna a büfében. Mert privátban az őszinte ember már lehet hülye, az nem zavar senkit, hiszen mindannyian tudjuk, hogy a feladatát nyilván nem a hülyeség mezében látja el, arra külön őszinteséget tartogat. És akkor megint ott lennénk a suskusok és mutyik mocsarában.

Csakhogy Csontossal új időszámítás kezdődött. Hiszen ő igazi hősként leplezte le az intézményt és önmagát, és most áll bávatagon a meztelenség fura érzetével, ám némiképp büszkén. És ezzel alaposan feladta a leckét a többi nem magánembernek. Akiknek magyarázkodása ezek után még furcsább színben tűnik majd fel. És egyre kínosabban feszengenek majd az új ruhájukban. Túlöltözve a saját meztelenségüket.