Szokatlanul kiterjedt és megállíthatatlan a Kelet-Európából Nyugat felé irányuló munkaerő-kivándorlás, amely leginkább Romániát érinti – olvasható a Nemzetközi Valutaalap (NVA) jelentésében. Az NVA megkockáztatja, demográfiai katasztrófát okozhat az, hogy egyre több, felsőfokú végzettségű fiatal emigrál Romániából Nyugat-Európába.

A helyzet súlyosságát illusztrálja, hogy évről évre csökken a sikeresen érettségizők száma, s emiatt az egyetemi tanulmányokat folytatók száma is. Amíg 2007 és 2009 között évente mintegy 170 ezer diák érettségizett, 2013 és 2016 között számuk 96 ezerre mérséklődött.

A tudásalapú társadalomra való áttérés közepette, miközben Románia népessége 1989 óta tizenöt százalékkal csökkent, a közép- és magas szintű képzésben részesülők aránya ennél jóval nagyobb arányban szűkült. Az agyelszívás miatt Romániában öregszik a lakosság, visszaesik a gazdasági termelékenység, nő a szegénység – és az elvándorlási kedv. Ezzel a kör bezárul.

Hiba lenne azonban csak ezzel magyarázni az egyre jobban eluralkodó kivándorlási szándékot. Sokan önfelmentésként ismételgetik, hogy a rosszul fizetett munka, a nyomor miatt kénytelenek nyakukba venni a világot.

Ennek ellentmond az, hogy nemrég számos temesvárit kérdeztem meg, mérséklődött-e a kivándorlási kedv Erdély legdinamikusabban fejlődő, legnagyobb fizetéseket biztosító városában. Egybehangzó volt a vélemény: nem. Azoknak a temesváriaknak, akik elhagyják az országot ugyanaz a motivációjuk, mint a Hargita és Kovászna megyéből kivándorlóknak: az alacsony bérek. (Valójában a nyugati magasabb fizetések, bár ezt az evidenciát legtöbben kerülik kimondani.)

Az NVA is megállapította, hogy összefüggés van a kormányzás minősége és aközött, hogy hányan vándoroltak ki. A korrupció elterjedése, az állami intézmények közel sem hatékony működése még több fiatalt ösztönzött emigrációra.

Ám mindenekelőtt a külföldi munkavállalás egyre inkább divattá növekedő életszervezési minta, amelyben nagy szerepet játszik az otthoni pozitív jövőkép hiánya. Könnyebben szánják rá maguk a kivándorlásra azok, akik környezetükben gyökértelennek érzik magukat. Döntésüket nagyban befolyásolja az emigrálni készülők tájékozatlansága is: a mai kivándorlók fejében a néhány évtizeddel ezelőtti helyzet, egy merőben téves kép rajzolódik ki, amelynek már semmi valóságalapja nincs. A világ kivándorlást és asszimilációt serkentő tartalékai kimerültek, látványos meggazdagodásra, felemelkedésre, előrehaladásra az újonnan bevándoroltaknak kevés az esélyük. (Ezért fogadja tárt karokkal az alacsony képzettségű, reményei szerint aljamunkára fogható közép-keleti migránsokat a Nyugat.)

Fiataljaink mégis mennek... Hiába a figyelmeztetés, hogy azok, akik elhagyják szülőföldjüket, a globalizáció áldozatai: az anyagi javak hajszolása érdekében sokszor hátat fordítanak családjuknak, barátaiknak, közösségüknek, anyanyelvüknek és kultúrájuknak. Ma már kinevetik azokat, akik szerint az egyén jövőjének záloga megtartani az embereket ott, abban a közösségben, ahol születtek; azoknak a közösségeknek biztosítani elegendő gazdasági erőt, kulturális erőteret a megmaradáshoz, a kiteljesedett élethez.

A rossz kormányzat ennek az ellenkezőjét teszi. Hiába szeretnénk azt hinni, hogy a közösség elleni zaklatás, az erőszak a múlté. A hatalom itt ismét az alávetettségre és kényszerű lojalitásokra épül. Miközben nacionalizmusa a magyarellenességre épült, már nem tudja letagadni kudarcát, azt, hogy nem volt képes megakadályozni az elszegényedést, az erkölcsi és kulturális lezüllést. Megnehezítette a családalapítást, előidézte a nemzet fogyását, a társadalom elöregedését, a fiatalok kivándorlását.

Valós megoldások helyett a politikai osztály csak szólamokat ismételget, a csatlakozás utáni betagozódás ígéretével kecsegteti a napi gondokkal küszködő, magukat úszó jégtáblán érző polgárokat, aki azt látván, hogy egyre távolodnak Éden-Európától, igyekeznek minél hamarabb átugrani az ígéretek földjére, ahol legalább az ígéretek ígéretek maradnak, nem úgy, mint nálunk, ahol szertefoszlanak a választások másnapján.

S hiába hívja haza a tékozló fiait a szülőföld, ők már minden idetartozás-élményt, közösségi kohéziót nagymagyarkodásra vagy önközösségüknek méla undorára váltottak.

Abban reménykedhetünk, hogy a divat minél hamarabb lecseng, s maradunk elegendően, hogy újra megpróbáljuk, ne maradjunk haza híján.