facebook cover


Ágoston Hugó: Paktumok aggályos éve


-A A+

Esztendő végén a szakértőknek, újságíróknak feltett leggyakoribb körkérdés az év legfontosabb politikai eseményeire és az év politikai személyiségére vonatkozik. Ennek megválaszolására teszek kísérletet, bár kérdezetlenül, magam is az alábbiakban.

Amúgy a hazai válaszok többségében mindkét kérdésre Victor Ponta a felelet: a legfontosabb esemény az ő (második, választások utáni) kinevezése miniszterelnökké; ugyanakkor nem meglepetés, hogy – a személyével szembeni minden ellenszenvvel együtt – kiemelkedett a mezőnyből.

Ő volt leginkább az események középpontjában, vele „tárgyalt” a romániai helyzetről és megoldásáról az Európai Bizottság elnöke, ő állt a kabinet élén a legnehezebb hét hónapban, a súlyos meteorológiai és politikai instabilitás körülményei között biztosítva a gazdasági egyensúlyt, teljesítve az ország nemzetközi vállalásait, megszervezve három szavazást; az általa is elnökölt pártszövetség nyerte meg 1990 óta nem látott fölénnyel a helyhatósági és a parlamenti választásokat stb.

Legnagyobb győzelmét azonban Victor Ponta az államelnök fölött aratta, aki az év elején még az ország legerősebb embere volt, kénye-kedve szerint rendelkezett a kormány, a parlament, a diplomácia, az igazságszolgáltatás és a titkosszolgálatok fölött – ahhoz, hogy a végére csak az utóbbi kettő maradjon neki, az is bizonytalan mértékben. Mindezek mellett előnye Pontának „ellenlábasával” szemben, hogy nem volt sem kommunista, sem besúgó, továbbá, hogy nincsenek üzletei, gazdasági érdekeltségei, magyarán: a korrupciónak a gyanúja sem fér hozzá.

Persze a plágiumügye súlyos politikai malomkő, amelytől sohasem fog szabadulni (mondjuk Vlagyimir Putyintól eltérően); ám ugyanakkor – paradox hatásként – még ez is hozzájárul pozitív megítéléséhez: egyrészt a szavazó népség túlnyomó része nem érti, miről van szó, a szellemi tulajdon elidegenítése nem éppen főbenjáró vétek ott, ahol flottákat, házakat, vagyonokat lopnak, másrészt ismerve az államelnök nyomozó gépezetének erejét, adódik a következtetés (figyelem, nem a mi véleményünk!), hogy „akinél csak ennyit voltak képesek találni, az – főleg másokhoz képest – patyolattiszta”.

Mindezek ellenére jómagam nem Ponta miniszterelnökségét, akcióit tartom az év „legtörténelmibb” eseményének. Hanem Adrian Năstase volt kormányfő (és külügyminiszter, házelnök, nem utolsósorban pártelnök) bebörtönzését.

Többször írtam róla – egyebek mellett miniszterelnöki eredményeiről, intellektusáról, professzori tekintélyéről, a hosszú per körülményeiről, de az ítélet furcsa (bizonyítékok híján mintha A. N. utólagos felmentését megkönnyíteni hivatott) indoklásáról, az elítélt személyiségéről, emberi tragédiájáról, is –, most eltöprengve viszont arra a következtetésre jutottam, hogy a romániai baloldalnak ez a vezéralakja voltaképpen nemzetközi politikai bosszú áldozata lett.

2004-ben jelen lehettem az elnökjelöltek tévévitáján, az „elődöntőben”. Adrian Năstase uralta a mezőnyt, Markó Béla a szokott módon pontos és tárgyratörő volt; a többiek leckét mondtak fel, populista szövegeket hadartak meggyőződés nélkül, vagy egyszerűen félrebeszéltek. A külpolitika kérdéskörénél Năstase az európai konstrukció fontosságát hangsúlyozta, az ország európai jövőjéről beszélt (ismert ebben a meghatározó szerepe). Ezzel szemben fő vetélytársa bedobta a Bukarest – London – Washington tengelyt (ismert a vita utáni alpári „indoklása” is: „Inkább szopom ki egyetlen szentjánosbogárnak, mint többnek!”)

Éreztem, hogy a nagy kulisszák mögött valami rendkívül fontos dolog történt. A portugál José Manuel Barroso az elnökválasztás második fordulója előtt tíz nappal váltotta az Európai Bizottság élén az olasz Romano Prodit, az USA elnöke George W. Bush, bukaresti nagykövete Michael Guest volt. (G. W. Bushról annyit, hogy talán minden idők egyik legsilányabb amerikai elnöke. Guest 2007-ben hirtelen lemondott a diplomáciai karrierről, mivel nem tudott kielégítő eredményt elérni a homoszexuális diplomaták jogaiért folytatott harcában.)

Senki sem értette, hogyan fordult hátránnyá két forduló között Năstase hét százalékos előnye. Pontosan ma sem tudjuk, csak sejtjük. Tény, hogy a leeendő államelnök 2004-ben nem sok figyelemre méltatta az európai néppártiakat, akik most megvédték-mentették, messze nem ők voltak számára a legfontosabbak.

Azért részleteztem az „év eseményét”, mert meggyőződésem az is, hogy Adrian Năstase politikai karrierjének nincs vége. (Az egyetemiről nem is beszélve.) Különben a nyáron maga is része volt egy paktumnak, amin mindenki csodálkozott és amit nagyon kevesen értettek. És ha már erről van szó, hadd mondjam el azt is, hogy más szempontból az év meghatározó eseményeinek a paktumokat, többé-kevésbé titkos megállapodásokat tartom.

A referendum körül történtek ismertek. Pontáék alkotmányos szempontból „aggályos” viselkedése (mert leginkább ezt jelenti jogi nyelven a Velencei Bizottság kormányfelkérésre írt jelentésében a „problematic” = „problematikus” kifejezés) annyira megijesztette az uniós vezetőket – talán mert már volt előttük egy példa a kétharmados fülkeforradalom utáni „szabadságharcra”, a demokrácia és a jogállamiság módszeres lebontására! –, hogy rögtön elhitték nem csak „a puccsot”, „az alkotmánybíróság lefejezését”, talán még az utcai harcokat is, hanem mintegy csatolt áruként „elhittek” olyasmit is, ami megkérdőjelezi ítélőképességüket.

Beadták nekik, feltehetően Macovei-ék, és ők csúnyán bevették, hogy az Alkotmánybíróság az igazságszolgáltatás része (ami más országokban úgy van, Romániában azonban nincs így), s maga az államelnök beadta nekik és ők önfeledten bevették, hogy a román alkotmányban nincs előírás az államelnök felfüggesztésére (holott természetesen van). Na, ilyesmi sem volt még a sokra hivatott intézmény történetében – soroljuk gyorsan az év emlékezetes eseményei közé!

Ekkor jött Barroso „tizenegyparancsolata”, amely szintén épületes és maradandó dokumentum, érdemes lesz majd unokáinknak mutogatni. Crin Antonescu ideiglenes elnök például megtudta, hogy nem szabad kegyelemben részesítenie a bebörtönzött Adrian Năstasét, jóllehet a román alkotmány ezt lehetővé tenné neki. Volt ott mindenféle további tiltás, a legfőbb barrosói ukáz azonban a híres kvórum betartására vonatkozott, ami jóelőre lehetetlenné tette a népszavazás érvényessé nyilvánítását. (A Velencei Bizottság, noha egyértelműen ellenzi a népszavazásokon a kvórumot, érdekes módon ezt nem találta aggályosnak.)

Mindezeket Ponta nem nyelhette, nem nyelte volna le, ha nem kötöttek volna paktumot Barrosóval. Ennek értelmében Ponta megígérte, hogy szó szerint követi az EB elnökének utasításait, továbbá, hogy nem röhögi össze magát azok végrehajtásakor, meg például hogy nem csinál ügyet az államelnök bojkottjából. (A szavazás meggátolását törvény tiltja, még a Velencei Bizottság is erősen rosszallja – ez a szabotázs volt az egészben a legpuccsabb!). Cserébe Ponta ígéretet kapott, hogy plágiumügye ellenére kormányfő maradhat, és ha megnyeri a decemberi parlamenti választásokat, igazi miniszterelnök lehet.

Tény, hogy a politikai instabilitás (és a néppárti hisztéria) a tetőpontjára hágott, a helyzet robbanásig feszült, s végül a Barroso – Ponta alku, ha aggályos eszközökkel is, helyrebillentette az egyensúlyt.

Év végére pedig még jobban helyreállt a belpolitikai egyensúly a nagy paktum nyomán a három főhős, a három rettenhetetlen kovboj között, akik kölcsönösen megetettek egymással egy-egy tehénlepényt, amikor ők voltak fölül s náluk volt a pisztoly, utána meg azzal maradtak – töltények elfogytán jó barátságban elvonultak.

A hangulat annyira karácsonyivá vált, hogy az államelnök, a volt rossz fiú megdicsérte a plagizátort és a kormányprogramot, elhatározták, hogy egy rossz szót többé nem mondanak egymásra; az sincs kizárva, hogy a paktumban titkos záradék vonatkozik arra, hogy szilveszterkor titokban együtt kugliznak; a két ünnep között az aluszékonyabb még azt a gyöngéd szellemességet is megengedte magának, hogy „egy szánkózó elnököt nem lehet felfüggeszteni”. Pupat piaţa Independenţei! – ne feledjük, 2004 Caragiale-év volt. (Csakugyan, miért ne lehetne az év emberévé az örök Caragialét kikiáltani!?)

Nem tudom, a csalódott szavazóknak, akik vért akartak, fejek hullását, karóba húzást és kiátkozást, hogyan jön ez az kibékülés. Mert az rendben van, hogy az elnököt nem lehet felfüggeszteni, és most már nem is kell, meg nyilván nem is fogják, ha többet nem marháskodik. De a lakáspanamáit – mondjuk akár a Popoviciu-ügy kapcsán – nem lehetne kissé legalább felemlegetni? Hát a flottát? (Jó, rendben van, nem okozott kárt, tüntessék ki érte – de hol vannak a hajók?) És az a kis pénzmosás még főpolgármesterként? Vicc volt csupán az egész?

Mert van, aki örül a nagy kibékülésnek, de a nyugtalanító kérdések továbbra is a fejében motoszkálnak. S amíg nem kap legalább részleges választ rájuk, a rejtélyes kibékülésre megtalálja máshol a magyarázatot. Persze, hogy ez a fegyverletétel is onnan sugalmazódott, a nagy Európából, persze, hogy így a legjobb az országnak, hiszen a stabilitásnál nincs jobb a világon – de vajon miközben paktumot kötöttek és megbékéltek egymással s a helyzettel, ezek nem osztották el a szajrét is? Nem azért van a csend és az elégedettség? Bizony, sokan így gondolhatják.

Különben a kormányprogram tényleg jó, talán minden eddig kormányprogramnál jobb. Lehetne akár ez is az év eseménye, békésebb regiszterben. Tudom, hogy elfogultnak tarthatnak, de mintha érezni rajta Adrian Năstase kezét: tapasztalatát, reformgondolkodását, szakértelmét – még a stílusát is. Értékes ember, hiába! Ha 2004 után az ő felvilágosult szociális és intézményi reformelképzelései érvényesülnek, nem pedig a duhaj matróz kicsapongásai, Románia nem itt tartana.

Apropó, vajon Năstase miként szerepel a B-P-A protokollumban? A boldog végkifejlet után ő meg kibékülős seggrepacsit fog játszani a „másik kommunistával”? Vagy megmarad egyedüli áldozatnak a nagy adok-kapok után?

És akkor már ne felejtsük el a keletkezés sorrendjében talán második paktumot: azt, amelyet az USL az RMDSZ-szel kötött. Azt, amely sajtónkat és a konzervatív rommagyar atyafiak, újságírók idegeit annyira felborzolta. Lehet találgatni, mennyi szerepe volt a szóbanforgó megállapodásnak abban, hogy a Ponta-féle kormányprogram körültekintően foglalkozik a nemzeti kisebbségek, a magyarok gondjaival. (Persze, hogy mi lesz belőle, elválik, de a jóindulat és a tenniakarás már látszik, és ez nagy szó, ugyanúgy, mint az, hogy két államtitkárunk megmaradt. Hátha a MOGYE ügye is rendeződik? Talán mégsem olyan vad nacionalisták ezek a Pontáék!)

Ez egy jó paktum volt, s nyilvánvaló ostobaság feltételezni, hogy a kormányra kerülésért az RMDSZ kész lett volna lemondani az alkotmány első cikkelyének módosításáról. (Amúgy, ha nagyon őszinték és egy kicsit balkániak vagyunk, akár le is lehetne mondani róla, hiszen nincs az a román politikus, még a magyarbarát államelnök sem, aki vállalná, hogy kivegyék a nemzetállamot az alkotmányból – s akkor meg minek?) Csakhogy a liberális konjunkturális nacionalisták éppen azzal az érvvel nem engedték be a magyarokat a kormányba, hogy a nemzetállam kérdésében nem tágítanak!

Akkor hát milyen nagy megalkuvás lehetne itt?!

Tőkésék követelésére, hogy az RMDSZ hozza nyilvánosságra a titkos záradékot, Kelemen Hunor joggal nem válaszolt. Helyében én azt tettem volna hozzá: „Majd megmondom, ha ti nyilvánosságra hozzátok a FIDESZ-szel megkötött paktumotokból azt, hogy mennyi pénzt kaptatok és kaptok a magyar adófizetőktől azért, hogy minket fúrjatok!”

És akkor álljon itt az utolsó javaslatom az év politikai eseményére: az USL - RMDSZ („Ponta – Kelemen”) megállapodás plusz a román kormányprogram kisebbségekre vonatkozó része!

Utószó

Apropó. Kövér László a minap ismét kiosztotta az RMDSZ-t. „Huszonkét év elvtelen, az alapvető kérdéseket mindig zárójelbe helyező, a mindennapi egzisztenciára koncentráló elitpolitizálásának az eredményeképpen kevesebb magyar szavazott az országgyűlési választásokon arányait tekintve, mint román”, mondta.

Röviden: mi másképp látjuk. Éppenhogy a FIDESZ diverziója eredményeképpen szavazott kevesebb magyar, Orbánék és Kövérék romániai mamelukjai zavarták meg a választókat. És ahelyett, hogy vádaskodnának, nézzék meg ők, hova juttatták Magyarországot, mit tettek vele – a magyar demokráciával és jogállammal, a gazdasággal, a sajtóval, az oktatással, a nyugdíjasokkal és a szegényekkel stb., stb. – alig fél kormányzási ciklus alatt. Hogy az állandó náci felhangokról, az émelyítő közéleti, szellemi, művészeti etnogiccsről ne is beszéljünk.

Reméljük, a román kétharmad, amely a jelek szerint képes az önkorlátozásra, nem követ el hasonló hibákat. 



A Vélemény rovatban megjelent cikkek nem feltétlenül a szerkesztőség álláspontjat tükrözik