Olvasom, hogy a Kolozs megyei RMDSZ elnöke, Csoma Botond szerint komoly leckét kaptak Nagybányától. A nagybányai tanács ugyanis ellenszavazat nélkül fogadta el a város három nyelvű (román, magyar, német) megnevezéséről szóló határozatát, ezzel is jelezve, hogy a kisebbségek kérdése nem lehet politikai csatározás tárgya.

Brassó már több mint egy évtizede feladta ugyanezt a leckét, csakhogy szinte senki nem kapta fel rá a fejét. Nincs féléve, hogy meglepett utazók posztolták a Facebookon a városbejáratnál elhelyezett háromnyelvű helységnévtábla fotóját, s több százan lájkolták. Kommenteket is fűztek hozzá, sokan azzal legyintettek rá, hogy a Cenk alatti városban azért nem volt a kisebbségi kérdés politikai csatározás témája, mert mindössze nyolc százalék a magyarság aránya. Amikor a kincses városban is ennyien maradunk, akkor mi sem zavarunk majd senkit, akkor minden bizonnyal ott áll majd a helységnévtáblán: Cluj Napoca, Klausenburg, Kolozsvár... – írták többen is némi malíciával, némi reménnyel. Azzal a reménnyel, hogy a magyarellenesség mértéke csökken a magyarság számarányának zsugorodásával.

Talmi remény!

Erről győződhettem meg nemrég, amikor a felvidéki Kassán, Európa három évvel ezelőtti kulturális fővárosában jártam. (Amit láttam, cáfolja azt a reményt is, hogy a nagybányai européer tanácsi döntés következtében a máramarosi város ellophatja a többnyelvűségtől elzárkozó Kolozsvár elől a kulturális fővárosi címet, s a kolozsvári bíró majd megérti, hol tévedett. Ez nem szempont a döntéshozók előtt, ha az lett volna, Kassa pályázata nem lehetett volna nyerő.)

A brassói magyar, ha kimozdul otthonából, ma is meglepve tapasztalhatja, hogy a többnyelvűség, ami a Cenk alatt természetes, máshol tilos. Például Szlovákiában, ahol csak a brassói könyvesboltban vásárolt útikönyvből lehet tudni, hogy Presov: az az Eperjes, ahol II. Vak Bélának oly nagyon ízlett a nyár eleji gyümölcs. Igaz, a múlt század elején még zömében magyarok lakta városban ma mindössze kétszáz magyar él. Loviceről sem derül ki, hogy a Fehér Asszony városa, Lőcse. Talán Kezmar nevéből még lehet következtetni Késmárkra…

De még a magyar históriában oly fontos szerepet játszó Kassán is hiába keresünk, ha nem is magyar, de legalább a német vagy angol nyelvű feliratot a gazdag történelmi múltról. Az 1910-ben háromnegyedében még magyar város főterén semmi sem utal arra, hogy 1625. március 2-án itt tartotta esküvőjét Bethlen Gábor Brandenburgi Katalinnal. Arra is csak latin nyelvű tábla fi gyelmeztet, hogy 1906-ban a dóm kriptájába temették el II. Rákóczi Ferencet. Sőt, még református templomon is csak szlovákul írja, hogy református templom...

Kapható viszont a helyi turisztikai irodákban az Európai Régiófejlesztési Alapból is támogatott ingyenes kiadvány, az „Oficiális városi kalauz”, amelyből a magyar turista megtudhatja, hogy „a Kassai Látogatóközpontból először a város bugyraiba fognak áthaladni”. Ám megnyugodhat, mert olvashatja, hogy „ha már a városban van, összpontosult központjában problémamentes a mozgás.” S ha nem sejtené, milyen élményekkel kecsegtet a főtér, az Oficiális városi kalauz eligazítja: „A városközpontban lévő épületekre vetett tekintetünk által bele merülhetünk a porlepte sorsokba.”

Óhatatlanul Kassa, az Oficiális városi kalauz bikkfanyelve jutott eszembe, amikor olvastam a közleményt, hogy megegyezett a Kolozsvárt vezető párt és a magyar érdekvédelmi szervezet: lesz háromnyelvűség a Kincses városban. Hogy mikor lesz? Amikor a Nemzeti Liberális Párt polgármestere nem gondolja úgy, hogy a magyarok nyelvi jogainak biztosítását normális gesztusként fogadják Kolozsvár többségi lakói, nem pedig a magyaroknak tett, gyengeségből fakadó engedményként. Amikor a hajdan szép kilátásokat ígérő párt ismét liberálisabb lesz, mint amennyire nemzeti.

Amikor sokkal többen leszünk Erdélyben, kik úgy vélik, a városainknak terei vannak, nem pedig bugyrai, mint a kisebbségellenes pokloknak.

Ez azonban nem a nemzetiségi arány függvénye, hanem az egyre inkább megtépázott demokrácia fokmérője.