Azt kérdi egyik olvasó, kommentelő tőlem, de úgy gondolom, mindenkitől, aki írásra vetemedik vagy véleményt ír egy lapba, nyilvánosan kitálal, közli mondandóját (többé-kevésbé értelmesen), hogy: mit várok el az írástól?

Ha nagyon direkt akarok lenni, gondolkodás nélkül azt mondom, sikert. (Fokozható: tapsot, virágesőt, ovációt, kitüntetést, meghívást az amerikai elnökválasztás győzelmi lakomájára, busás hivatalt, világkörüli utat és egyéb efféle csintalanságokat.) Hiszen a véleményszobrász is emberből, azon belül világi híváságokból, hiúságból van gyúrva.

Ám ha mélyebben elcsendesedem és magamba szállok legalább ezer leütés erejéig, akkor azt mondom, hogy: semmit. Egy cikk nem tehet csodát. Nem a mi körülményeink között és nem magyar nyelven Romániában. Egy cikk legfennebb figyelmeztet, felhívja egy jelenségre, visszásságra, bürokrata cselfogásra, valamely igazságtalan döntésre, a várható hátrányokra/előnyökre a figyelmet. Egyszóval informál. Jókedvre derít. Vagy felbosszant. De semmi több.

Tehát az olvasóban gerjeszt indulatokat, fejt ki hatást, vágódik hanyatt vagy kel életre. Cselekvésre serkenti azt, akit megérint – amennyiben van cselekvési lehetősége, tere az eredeti és másolt (plagizált) honi demokráciánkban. Tán még mozgósítja is az olvasót, bár ennek a szónak ma már alig van jelentésértéke, annyira elkoptatták az előző negyven és valahány év alatt a hivatásos mozgalmárok és haszonélvezőik.

Az újságban író kommentátor megfigyel, közvetít, saját gondolatait veti képernyőre vagy a közeli rokonaiét, azokét, akikkel egy ház- és rekordtartásban él (úgy értem, rekord ideig bírták egymás mellett mindenek ellenére), a Szabó néniét a harmadik emeletről, vagy egy véletlenül elcsípett találó véleményt a szupermarketben a pénztár előtti sorban, miközben az elválasztó pálcáért nyúl, amíg orvosára vár vagy séta közben. Mindegy, hogy hol. Az eredeti forrás feltüntetése nélkül vagy eltorzítása árán is mint sajátját közli. Mert okosnak, frappánsnak vagy éppen telibe találónak tartja. Mert sokkal jobb, mint amire maga gondolt. Ez az a vox populi. A nép hangja, esze, igazsága.

Az újságíró ennél többet nem tehet. Még akkor sem, ha nem hivatásos, csupán alkalmi, nyugdíjas, valamiféle íráskészséggel és közléskényszerrel megvert egyén, akinek véleményét a nagyságos szerkesztő és a szőrösszívű redakció vállalhatónak és közlésre méltónak találja.

Persze pénzt is remél, hiszen állítólag Krisztus koporsóját sem őrizték ingyen, Mária királynőét pláne nem, és bármilyen megható is a mostani történés, a véleményezőt nem tudja átpofozni royalistává, ámbátor ő is szereti a királyok képével díszített bankókat, főleg azokat, melyek ma is uralkodnak vagy képmásuk fizetőképes valután díszeleg, értékhitelesítő szerepet játszik.

Végezetül úgy tűnik, hogy az újságolvasók (a Maszol esetében bizonyosan így van, a visszajelzésekből és kommentekből kikövetkeztethetően) leginkább ezt a rovatot látogatják, véleményezik és ellenvéleményezik, erre kattannak rá. Talán éppen ezt nézik meg elsőként, amint fölkelnek reggel-délben-este.

Ettől a véleményíró nemhogy megnyugodna, hanem alkotó viszketegség fogja el, lázasan kutat téma után, amiből rengeteg hever, nyüzsg mindenütt, amerre csak néz, és megírja az arra a hétre rendelt penzumát, beküldi a lapnak, a szerkesztő elvégzi a javításokat, elnéz három őzike hibát, amit a szerző sem vett észre sietségében, leadja közlésre. A lap elektronikus szerkesztője betördeli, megjelenik a világhálón, az olvasó elolvassa, felszökik a vércukra, vérnyomása és vérmérséklete, két kezében már bizsereg a dorong/dicséret/megjegyzés/karikás ostor, és beír az elektronikus felületre, majd minden kezdődik elölről.

Ám ha valamitől magasodnék a Sárkánydomb, merő illúzió, hogy cikkünk hatására történnék. Nem ilyen közvetlen a virkung. Azt kétkezi munkások és gépek teszik, míg a cikkíró skype-on érdeklődik szerződéses rokonától a dolgok sepsiszentgyörgyi állapota felől.

Fotó: lapunk.hu