Adott egy ország a Kelet és a Nyugat határvidékén, nagy és daliás történelmi múlttal, birodalmi emlékekkel, és egy századnyi modernizációs erőfeszítéssel. Természetesen vannak régi hódításos barbár történetek, amelyeket már fényesre koptatott az idő, s vannak frissebb népirtásos emlékek, amelyekről a kollektív tudat nem akar elszámolni.

Az ország sokféle okból és szempontból kétfelé szakadt, elsősorban életminőség tekintetében, van egy európai orientációjú, nagyobbrészt városi lakossága, és nagy tömegei úgynevezett válságrégiókban, ahol elképesztő szegénységben, iskolázatlanságban, tudatlanságban élnek az emberek. Szinte feudálisak a viszonyok, amelyekre szervetlenül próbál ráilleszkedni a modern élet minden vívmánya.

Az ország számára fontos a Nyugathoz tartozás, ezért parlamentáris demokráciaként működik annak minden külső elemével. Négyévente választások vannak, a parlament hozza a törvényeket, a hatalmi ágak szét vannak választva. Csak éppen a finnyásabb nyugati vélemények szerint: a sajtószabadság nem teljes, az igazságszolgáltatás nem független, a korrupció mértéke meghalad minden elképzelést, az ellenzék pedig csak formálisan létezik, esélye nincs a hatalomra kerülésének.

Ilyen körülmények között a választott vezető sem szerény „közszolga”, mint a jóléti államokban megszokott, inkább vezér, az erő és a képesség megtestesülése, akiért rajongani, vagy akit félni kell. Kritika nem illetheti, illetve, ami éri, az lepereg róla, mert emberi tulajdonságai tekintetében is rendkívüli, soha nem hazudik, és mindig igaza van. Szinte a történelmi dicsőséggel felruházott régi országgyarapítók folytatódnak benne.

Megvan a politika-elméleti magyarázat is a jelenségre. Ahogy a távol-keleti országokban és Dél-Amerikában is a demokráciának valami sajátos helyi változata alakult ki, úgy az ilyen típusú országokban is a jelen fejlettségi (mentális, gazdasági stb.) állapotban egy tekintélyelvű – a finnyásabbak szerint diktatórikus – rendszerre van szükség. Ez működik, ez kell a tömegeknek, akik időről időre megszavazzák azokat, akik a biztonságot és a változatlanságot kínálják nekik. A vezetők is mossák kezeiket, ők felvilágosult, modern emberek, akik szívesebben alkalmaznának elvszerű megoldásokat, de ennek a népnek erre van igénye.

A tömegek egyben tartásához ellenségképre van szükség. A néptömegek a vezér és a rendszer támogatása céljából tömegtüntetésekre vonulnak, s eltiprással fenyegetik azokat, akik ellenségek, akik a többségtől eltérő véleményt vallanak. És erősen megvetik mindazokat, akik – általában kívülről – kritikával illetik az állapotokat. Úgy tekintik magukat a Nyugat részének, hogy annak fő jellemzőit kritizálják (hedonistának, hanyatlónak, liberálisnak tekintik, egy szóval: a hagyományos értékektől eltávolodott hülye), s valami üzletileg kiaknázható partnerként tekintenek rá, aki kifinomultságában azt sem veszi észre, hogy palira veszik.

Még valami, csak hogy tévedés ne eshessék: az adott ország milliószám befogadja a háborús övezetekből érkező menekülteket, és tehetségéhez mérten gondoskodik róluk.

Fotó: magyarvagyok.hu. A mű Kondor Béla festménye, a címe: A szentek bevonulása a városba