Kustán Magyari Attila: Fátyol vagy szabadság
Heves viták övezik a különféle, az iszlámban ismert ruhadarabok tilalmát, az elmúlt hetekben történtek rendőri túlkapások, születtek nyilatkozatok, cikkek, vádak, erősödik a gyűlölet és félelem, ahogy ezt az új Európában már megszoktuk. Személyes véleményem képlékeny, hiszen egy nehéz felvetésről van szó, amelyben több törésvonal, érdek, eszme azonosítható.
Vizsgáljuk meg előbb, milyen érvek vannak a burka, nikáb, csador és egyéb ruhadarabok mellett és ellen? Megjegyzem: nem szereplőkről, hanem világnézetekről beszélek, és nem célom az általánosítás.
Konzervatívok azt a homogén világot féltve, amely ugyan soha nem létezett, ellenállnak a mindenkori változásoknak: a muzulmán viseletek a szemet zavarják, és bár gyakran a nők szabadságára vagy cinikus módon a biztonságra hivatkoznak, tulajdonképpen a heterofóbia bújik elő. Konyhanyelven szólva: zavarják más kultúrák, a migráció, arányokat számítgatnak, demográfiáznak.
Paradox helyzet akkor áll elő, amikor az európai kultúrát féltve válunk iszlamofóbbá, elfelejtve azt a második világháború utáni törekvést, hogy az árokásást minél inkább kerüljük el. A szigorú tilalom nem sok jóra vezet, erre Maajid Nawaz ex-radikális muzulmán is felhívja a figyelmet, ahogyan arra is, hogy a francia történések a politikai opportunizmus eredményei.
A nehezebb kérdések baloldali, liberális, feminista nézőpontból merülnek fel: míg az egyén szabadságát hirdetik meg, abba a csapdába esnek gyakran, hogy a szabadságra hivatkozva teret engednek az elnyomásnak. Ez mindhárom megközelítésre érvényes, és bár gazdasági szempontból a szabadságra hivatkozva a liberalizmus végül is utat ad a kizsákmányolásnak (ez legalábbis egy plauzibilis érv ellenük a baloldalon), addig a baloldal olyan mechanizmusok, struktúrák, kulturális formák kiépítésén dolgozik, amelyek megakadályoznák az egyenlőtlenségeket. Ha ezt átültetjük az egyéni szabadságok kérdésére, akkor máris találunk egy érvet a tilalom valamilyen formájára, bár azt nem gondolom, hogy az eddigi látott gyakorlatok eredményre vezetnének.
Több további törésvonal is leírható. Az egyik, hogy tiszteletben kell-e tartani idegen kultúrákat még akkor is, ha emberi jogi szempontból aggályos elemeket azonosítunk? Bár a kép árnyalható, személy szerint a nemmel válaszolok erre a kérdésre. Azt gondolom ugyanakkor, hogy nem is kell figyelembe vennünk az adott kultúrát, csak a gyakorlatokat: számomra teljesen érdektelen, hogy az iszlám, a kereszténység, a kelet vagy a nyugat tartja fogva a nőket, és az is, hogy milyen formában, mert minden ilyen gyakorlat ellen felszólalok. Egy egyébként egy másik dilemmát jelent a fejkendő-kérdésben: ha a női testet eltakaró szokások ellen felszólalunk, maradhatunk-e némák a női testek szexuális eszközzé alacsonyításakor?
Egy másik törésvonal a szabad döntés körüli vita. Egyes feministák éppen azért szólalnak fel a tilalom ellen, mert úgy gondolják, hogy az egyén szabadságát az is jelenti, hogyha hordhat fejkendőt, vagy – lévén egy más kultúrában számára a bikini elfogadhatatlan ruhadarab – burkinit hord. A nézeteltérést az okozza, hogy nem mindenki hisz a szabad döntésekben. Mona Eltahawy muzulmán feminista szerint legalábbis évekig tartott, amíg a felvett hidzsábot le tudta dobni. Mint A fátyol fogságában című könyvében írja, éppen azzal biztatta magát hogy ha egy nő hordhat miniszoknyát, akkor ő is hordhat hidzsábot, hajat letakaró fátylat, ez a szabadság teszi őt feministaként. Aztán így folytatja: „De rá kellett jönnöm, hogy a hidzsáb felvételéről szóló döntést könnyebb volt meghozni, mint azt, hogy leteszem. És ez a lecke alaposan megtanított rá, milyen »szabad« a döntés valójában”.
Jó válaszok nincsenek. Olyan csapdahelyzetnek tűnik ez, amelyet bárhonnan is közelítünk meg, ellentmondásokba ütközünk. Ugyanakkor nem vesszük figyelembe a muzulmán nők érzékenységét. Muzulmán nőknek nemcsak a férjüktől, családjuktól, imámuktól kell adott esetben félniük, hanem rettegnek az istentől is – attól az eszköztől, amelyre hivatkozva uralkodnak fölöttük.
Kihangsúlyozandó, hogy számos ellenpélda van. A korábban progresszívnek számító, mára vallási tébolyba ragadt Iránban létezik egy mozgalom, amely során a fátyol mögé kényszerített nők melletti szolidaritásból férfiak veszik fel a hidzsábot – ami már azért is figyelemreméltó, mert egy nőgyűlölő hatalom számára a nőiessé váló férfi talán még kellemetlenebb ellenség.
Sokkal nehezebb dolgunk van, mint gondolnánk. Előbb fel kell mérnünk, hogy valóban mi történik. Számomra nem kérdés, hogy a fátyol mögé rejtés az elnyomás eszköze-e: igen, az. Ezért az sem kérdés, hogy ez ellen tenni kell-e. Igen, tenni kell. Nem azért, mert itt történik, a „mi területünkön”, a „mi kultúránkban”, hanem mert bárhol is történik, emberek szabadságának áll az útjába.
Ami nehéz, az az eszközök megválogatása. A szigorú tilalom, a publikus megalázás, rendőri vegzálás ugyanúgy a nők ellen irányul, mint a dresszkód. Sokkal több energiát kell belefektetni ebbe a kérdésbe, mint azt a választási felmérésekkel kelő és fekvő „elit” gondolja. Párbeszédre van szükség, annak felismertetésére, hogy az egyéni szabadság nem a nyugat vallásellenes trükkje, nem a globalizáció téveszméje, hanem minden ember egyéni érdeke. Belső igénnyé kell tenni a szabadságot, bátorrá tenni az érintetteket, segíteni őket ezen az úton, mert az elsietett, gyors eredményre váró, erőszakos beavatkozás csak ellenszenvet vált ki.
A világ akkor jobb, ha a szereplői boldogabbak, ennek pedig előfeltétele az egyéni szabadság – ami viszont nem látszik az arcok elé kényszerített fátyoltól.
Fotó: A My Stealthy Freedom Facebook-oldala