facebook cover


Ambrus Attila: Már nem költői, drámai...


Array ( [0] => AmbrusAttila.png [foto] => AmbrusAttila.png )
-A A+

A Korrupcióellenes Ügyészség (KÜ) közleményeit olvasva – miután a hírtelevíziókban már megtörtént a karaktergyilkossági kísérlet – az utóbbi időben gyakran reagálhatunk így: Micsoda?!

Csak ámultam azon, hogy a KÜ milyen éber és milyen jó a hosszú távú memóriája, amikor azt olvastam, hogy eljárást indítanak Brassó polgármestere ellen, mert hét évvel ezelőtt gyorshajtás miatt fénykép készült róla, amint áthajt egy hídon. A fotót elemezve a korrupció felszámolására szakosodott ügyészek ugyanis megállapították, hogy a polgármester nem a saját, még csak nem is hivatali gépkocsiját, hanem a Polgármesteri Hivatalnak alárendelt tömegközlekedési vállalat luxusjárgányát kormányozta, megkárosítva ezzel az adófizető állampolgárokat.

Igaz, ugyanaznap találtam rá arra a hírre is, hogy a bukaresti 5. kerület bírósági ügyészsége bejelentette, hogy lezárta a Bechtel-szerződés eredeti példánya eltűnésének körülményeit vizsgáló ügyiratot. Az eljárást azért szüntették meg, mert a feltételezett bűncselekmények egy részének elévült a büntethetősége. És a másik része? – súgta a fülembe a kellemetlen kérdést a kisördög. Aki egyre többször kellemetlenkedik. Tegnap dél óta sem hagy nyugodni.

Nyugtalanító volt már a hétfői hír, hogy a KÜ a kolozsvári alpolgármester, Horváth Anna lakásán és irodájában is házkutatást tartott. A hírt azonnal felkapták a televíziók, amelyek a legfőbb szövetségesei a Korrupcióellenes Nagycirkusz rendezőinek, ám köszönő viszonyban sincsenek a televíziózás szakmai-etikai alapelveivel. Azonnal elkövetik a karaktergyilkossági kísérletet, többnyire sikerrel, hiszen itt ma már az sem jó egy közszereplőnek, ha ellopják a kabátját, mert azonnal holmi kabátlopási ügybe keverik a hírtévék.

Horváth Anna – hadd legyek polkorrekt – rendkívül nőiesen, azaz határozottan és bátran, felelősen nyilatkozott ügyéről, nem nyavalygott, nem támadott, mint számos korábban számos alfahímként páváskodó politikus, akit több száz vagy jó néhány millió lej vagy euró eltüntetésével vádoltak.

Kedden aztán kézhez kaptuk a KÜ közleményét arról, hogy mivel vádolják Horváth Annát. A fejünkhöz kaphattunk, akárcsak a brassói polgármester újabb ügyének olvastán. Micsoda?!

A KÜ gyanúja szerint Horváth Anna befolyásával visszaélve megsürgette a Polgármesteri Hivatal városrendészeti osztályán egy kolozsvári vállalkozó építkezési engedélyének kibocsátását. Cserében az alpolgármester az üzletembertől 60 darab fesztiválbérletet kért összesen 20 ezer lej értékben, amelyekkel a választási kampányában segédkező önkénteseket akarta jutalmazni.    

És ekkor jön a kisördög a kérdéseivel: Miért kell a polgármesteri hivatalok városrendészeti osztályát megsürgetni, hogy végezzék a munkájukat? Ismerősöm még a nyáron beadott egy kérvényt a brassói Polgármesteri Hivatalhoz, hogy műemlékvédelmi övezetben található házát szeretné festeni, azóta sem kapott választ. A válasz egyébként azt tartalmazta volna, hogy milyen további engedélyekre van szüksége, ha a városképet nem szeretné rondítani és saját pénzén tatarozná a házát. Ki merné ezek után megkérdezni, hogy mi van azzal a kéréssel, nehogy sürgetésnek tűnjön. Kérdi a kisördög: a városvezetőnek van egyáltalán joga beosztottjait munkára sarkallni? Továbbá: vajon nem azért késik-e hagyományszerűen a kérések megoldása, mert az feltételezi a sürgetést, sokszor nem a főnök noszogatását, hanem a kérelmező figyelmes hozzáállását? Vajon nem álságos-e ezt az anomáliát kihasználni dossziék gyártásához?

Ki tudhatott egy esetleges megegyezésről, hogy ha Horváth Anna városrendészeti hivatalnak szól: dolgozni kellene, fesztiválbérleteket vásárol az üzletember az önkénteseinek? Talán éppen az üzletember, aki talán önszántából ajánlhatta fel a bérleteket, ám hirtelen most úgy emlékszik vissza, azt kérték, sőt, így ahogy jobban koncentrál a múltra, mintha követelték volna is tőle? Ki találhatta ki – mert hogy ki fogadta el a törvényhozásban, azt tudjuk –, hogy azok a gyanúsítottak vagy vádlottak, akik – magyarul – köpnek, azok ártatlansági bizonyítékot kapva távozhatnak? Ki forgatta ki a vádalku lényegét, azt, hogy a saját ügyedben tett vallomás, vagy mások ellen folytatott bűnügyi eljáráshoz szolgáltatott bizonyíték ellenében csökkenthetik a kiszabott büntetésed, s változtatták meg úgy, hogy mások bemártása – kérésre vagy önként – a saját szabadulásod záloga lehet? Milyen igazságszolgáltatás az, amely a névtelen feljelentőkre alapoz, s ha a vád alaptalannak bizonyul, az nem minősül becsületsértésnek, amiért a rágalmazónak fizetnie kell.

Azon már nem a kisördög, hanem a szubjektivitását letagadni nem tudó újságíró morfondírozik, hogy miért van az: a bizonyíthatóan több millió lejt törvénytelenül felhasználó polgármester – s nem egy ilyen van korrupció ellen agitáló szép hazánkban – a helyén maradhat, miközben  azt, aki ingyenbérleteket kért önkénteseinek, azonnal eltiltják tisztségének a gyakorlásától. Az újságíró sejti a választ. S ha már olyan idők járnak, mint az ötvenes években, olyanok, mint a nyolcvanasokban, bizonyára az olvasó is tud a sorok között olvasni, azt is érzi kezd nem költőivé, hanem drámaivá válni a kérdés.



A Vélemény rovatban megjelent cikkek nem feltétlenül a szerkesztőség álláspontjat tükrözik