Imre herceg most a másik oldalára fordul hogy megbizonyosodjék, jól hallotta amit ezen a héten a Kárpát-medence délkeleti részén bércek zengtek vissza, de legalábbis belvárosi tömb- és bérházak homlokzatáról kapott gellert s jutott a membrana tympani felületéig. Országszerte, s így a hajdan Imrének adományozott részeken is tetté izmosodott a szó: utcára vonultak a hagyományos családmodell hívei, hogy a sajtóban és a neten kinyilvánított nemtetszésüknek nyomatékot kölcsönözzenek.

Mindezt egy lutheránus szász intelme miatt, ki most épp az állam feje, s aki úgy véli, nem lehet a harsány vallási türelmetlenség lándzsájára tűzni a hagyományos keresztény családmodellért csatába indulók zászlaját. A Iohannisra zúduló össztűz oly vehemens volt, hogy első hallásra csak a dörgedelmek decibeljeit lehetett észlelni. Második fülelésre már kiszűrődtek – igaz aránylag szűk skálán – a felhangok: az ortodox mantrák (elnézést ezért a kissé hatásvadász, de mégiscsak ökumenikus társításért) arról hogy e nemzettől eleve idegen a „sztenderd” nemi identitástól eltérő egyén és magatartás, meg hogy a románság demográfiai lejtmenete (a nemzethalál felé vezető út!) a melegek miatt válik egyre meredekebbé.

Más regiszter a Becali-féle otromba heveskedés; az amúgy köztudottan aromán újgazdag, akinek több mint manifeszt nackós felütésű vallásossága e színes egyéniség egyik alapvonása, nem csak hogy egy focidrukker lendületével üzen az elnöknek, de már azt is tudni véli, hogy a lutheránusok hamarabb elkárhoznak, mint a homoszexuálisok.

Mint ahogyan egy városatya is azt állította, az általa vezetett település őslakosai etnikumtól függetlenül valamennyien keresztények, és ezért kell megvédeni a közösség értékeit. Véleményanyagban furán hatna egy helytörténeti kiselőadás akár miniatűr mása is, ezért csak utalnék arra, hogy egy 1735-ös összeírás szerint a városban tizenhét zsidó lakos volt, 1930-ban a város egynegyedét tették ki, még zsidó korzóként is számon tartottak egy utcát, alig négy éve a népszámláláskor pedig a populáció majdnem egy tizede vagy bevallottan nem keresztény, vagy (h. d ) ateista, vagy nem akart nyilatkozni vallási hovatartozásáról.

A jó keresztény, sok egyéb nemes vonása mellett, toleranciájáról ismerszik meg. (Iskolapélda ennek fonákjára épp az imént leírt mondat, melyben máris elkövettem egy kizáró és ezért intoleráns dichotómiát, mert ugyan melyik keresztény nem jó, ha a tan maga a jóságról szól, és ki lennék én, hogy jó és kevésbé jó, vagy épp elégséges keresztényekre tagoljam a tábort.) Ezt mifelénk a Dávid Ferenc – Márton Áron tengelyen lehetne (jelképes)-kronologikusan leginkább leképezni, igaz ugyan, hogy jókora foghíjak „tarkítják” a remélhetőleg máig húzódó kontinuumot.

A hit és világnézetbeli bizonyosságérzetet pedig nem a mássághoz való görcsös nekifeszülés erősíti, hanem a vallott-vállalt erkölcsi normák befele irányuló és megtartó hatása.

De rugaszkodjunk el a szombatról-vasárnapra virradó éjszaka moralizáló hangnemétől, és hagyjuk a technikai-logikai síkot érvényesülni: a Vatikánon és az Athosz-hegyi köztársaságon kívül Európában nincs más teokratikus állam, így Románia is „civil” köztársaság, bár ebben a minőségében még távol áll attól, hogy szekuláris államként elismertesse magát. (Lásd az egyházaknak juttatott állami költségvetési támogatások eloszlását, ahol az ortodox egyház sorozatosan „túlnyeri” magát.) A hazai felmérések-kutatások több sajátosságra is rávilágítanak: az egyház iránti bizalomindex (a hadsereggel majdnem holtversenyben) sokáig igen magas, nyolcvan százalék körüli értéken állt. Ha az utóbbi öt-hat év számsorait vetjük össze, kiderül: a bizalom egyre inkább megingott, a hibahatárnál jóval nagyobb fokú (mintegy tizenöt-húsz százalékos) eróziós folyamatot tapasztalunk.

A keresztény családért megindított kampány meglátásom szerint jó érzékkel pontosan ezt a trendet próbálja lefékezni, ellensúlyozni. Nem közömbös, hogy mikor startolt el az alkotmánymódosítást célzó aláírásgyűjtés és a köréje épített kommunikációs offenzíva: 2015 őszét írjuk, október 30-án a Colectiv-beli tragédia, november 26-án a ciprusi, december 23-án a görög parlament elfogadja a melegek házasságát vagy bejegyzett élettársi kapcsolatát engedélyező törvényt, és hasonló lépést tesz Portugália. Az ortodox egyház hivatalosan előbb elhatárolódik az aláírásgyűjtéstől, a pátriárka szóvivője révén tagadja, hogy köze lenne az akcióhoz, majd december 24-én vállalja a kampányt, de akkor is csak támogatóként, mintegy azt sugallva, hogy itt jóval nagyobb egységfrontról van szó.

Ismétlem, nincsenek perdöntő bizonyítékaim a felsorolt események közötti összefüggésekről, vállalom tehát a hipotézissel járó következményeket. És azt sem hallgathatom el, hogy elszomorít a közeljövős perspektíva, amely a hamarosan induló választási kampányban a keresztény, pontosabban a vallásos nacionalizmus újabb dagályát hozza. (Ahol a diskurzusban a ’román’ mellől elmarad az ’állampolgár’, és ott lappang az indukált érzet, hogy a jó román, ha még ortodox is, akkor fejbúbnyival jobb, mint a többi országlakó. De hát különben is mindannyian azok vagyunk, kivéve ott abban a két megyében, meg újabban a Cotroceni palotában, és persze ezek a nemzetrontók, akik egy internetes bejegyzés szerint a törökök évszázados sanyargatásai után újra Európa bordélyházává akarják zülleszteni Romániát...)

Közben olvasom Ferenc pápának a szombati általános kihallgatáskor elhangzott szavait: „Ne felejtsétek el: párbeszédet folytatni azt jelenti, hogy meghallgatom, amit a másik mond nekem , én pedig szelíden elmondom, mit gondolok én.”

Fotó: flamuraverde.wordpress.com