Itt a Magyar Szóban is hetek témája: a rasszizmus meg a gyűlölet. Hogy a magyar – románt zárt kapuk mögött kell lejátszani, és az úri közönség nem fütyölhet a másik nemzet himnusza alatt, és nem készíthet nagyméretű feliratokat, amelyek hergelnék a futballhuligánnak látszó nemzeti érzelmű széplelkeket mindkét oldalon. Valamint Bayer Zsolt a Magyar Hírlapban cigányozott egy jóízűt, mértékadó olvasatok szerint a közösségi szabályokat nem abszolváló nemzetiségek kiirtására tett félreérthetetlen javaslatot. Ez utóbbit maga a szerző cáfolta, miszerint nem úgy gondolta, s ki tudhatná nála jobban. Mi, olvasók, csak úgy érezzük, hogy túlment a határon.
Hogyan éljük meg huszonegyedik századi magyar hazafiságunkat? Ez itt a kérdés. Erdélyben is.

Volt a történéseknek egy humoros mozzanata. Egy flash-mob (spontánnak tűnő azonnali – azonban mégis komoly szervezést igénylő – tüntetés) keretében 30-35 egyetemista vonult a fentírt újság szerkesztőségének épülete elé azon a napon, amikor a cikk megjelent. A tüntetőket megszólította ott egy „goj motoros" (kell magyarázni, vagy ismeri mindenki a társaságot, és érti a szókapcsolat kóser magyarságát?), akiről kiderült, hogy csak abban az épületben dolgozik, semmi köze a szerkesztőséghez. Mondhatjuk, társadalmi munkában próbálta felvilágosítani a tüntetőket a cigányellenesség (vagy az antiszemitizmus) áldásos hatásairól az emberi közösségek mentális egészségének megőrzésében. S amikor érzékelte, hogy hallgatósága nem fogékony az érveire, akkor azt a kijelentést tette, hogy zsidóul sajnos nem tudja elmondani. Mire a tüntetők valamelyike javasolta, hogy próbálja meg rovásírással.

Az, ahogy folyik ez a zsidózás meg cigányozás a magyar közéletben, több mint szégyenletes. Megírták már többen (Hitler kapcsán elsősorban): válságok idején, amikor a tömegek rosszul érzik magukat, a bűnbakképzés történelmileg bevált eszköz. Egyik oldalról (emlékeztetünk) kiirtásba is torkollhat az effajta megoldás-keresés elfajulása, másik oldalról (feltételezzük) a gazdasággal, hiánnyal, szegénységgel, aktuális helyzettel megbirkózni nem tudó politikai elit bóvli rágógumikat gyárt, amelyeken a közvélemény elkérődzik. Van rá igény.

De látjuk azt is, hogy a gyűlöletre és szembenállásra épített politikai ketrecharc látványosan igazolja művelőit. Az a közönség, amelyhez ezek a beszédek szólnak, nagyon szabadnak érzi magát ebben a légkörben, és olyan magyarság-képet lát az effajta beszéd mögé, amelyben a rovásírás és a zsidó szóval jelölt kulturális/vallási hagyomány egymásnak ellenségei. Az egyik a magyar, s meg is mondhatja a másiknak, hogy az nem felel meg a kritériumoknak. Mintha nem lehetne magyar az, aki nem hisz a szentkorona-tanban, vagy a focihuligánok goj indulatait nem kezeli megbocsátó nagyvonalúsággal.

Ezeknek a dilemmáknak, ellentéteknek a meg- és feloldására jó lenne egy Nemzetstratégiai Intézet. Akár milliárdokat is beleölhetnénk a közös adóforintjainkból, hogy végre egységes legyen a magyarság. Ezt csinálhatja meg Szász Jenő.

Valamiért mégsem bízom ebben igazán.