Levelemet nem küldöm a Cotroceni palotába, mivel feladom itt a szerkesztőség villámpostájára. Önnek bizonyára van magyar sajtószemlézője és mindenképp eljut a szöveg – remélhetőleg ihletett és pontos – fordítása. Amiből elsőre kiderül, hogy a protokollt felrúgva nem a megfelelő megszólítást használtam. Ne gondolja, hogy tiszteletlenségből, egyszerűen csak látom a példát, a modellértékű szokást: domnu Hunor, domnu Béllo, s magam is felkapom a fejemet, bár már egyre kevésbé hevesen, amikor domnu Izsvánt keresik: nem tekintgetek a hátam mögé, vagy körbe-körbe, már tudom, hogy én lennék az.

Mert úgy vélem, tisztelt Címzett, hogy a dolgok itt kezdődnek (torzulnak): ha a másság (f)elismerése már a megszólításban is tükröződik. Minimális elvárás az, hogy a másik nevét pontosan megjegyezzük és nyelvi kompetenciánkhoz mérten lehetőleg helyesen ejtsük ki-írjuk le (a vártnál hosszabb lenne ez a misszilis, ha kifejteném, hogy legutóbb a Soros György neve milyen metamorfózison ment keresztül; politikusok és médiamunkások egyaránt a legképtelenebb változatokkal rukkoltak elő. Ha lefordítanám nekik románra, hogy mit is jelent a sok hibás variáns, lehet, hogy ők maguk is belegondolnának kicsit; és nem személyeskedni akarok, de ami a gráfiát illeti, nem mellékes, hogy miként alakult az Ön családnevének iniciáléja, de itt következzék a /be/zárójel, mert nem az államfővel magával van gondom, hanem azzal amit Ön, Klausz úr elmondott az Európai Parlament kupolája alatt).

Ha már modellértékűnek tartja a romániai kisebbségi kérdés kezelését, s ehhez érvként saját elnökké választását hozta fel, engedje meg, hogy tágítsuk a kört, merthogy modellekből, tisztelt Klausz úr, több is van, mint kéne időnként. Szerte a kontinensen: maradjunk csak a németeknél, mert ezt vélhetően könnyebben megérti-átérzi: a dániai, a dél -tiroli, a és a luxemburgi német közösségek jogait és státusát ajánlanám figyelmébe. Meg a hazai német kisebbség drasztikus létszámcsökkenését. Nyilván, nem az 1990-után közvetlenül távozókat, hiszen akkor már sokuk családjának egy része jó ideje a szabad Nyugaton élt, és ezt az emigrációs hullámot megállíthatatlan tömegmozgásként kell elkönyvelnünk. No, de azóta is távoztak németek Romániából, őket is meg lehetne kérdezni az okokról, hogy árnyaljuk az összképet. És meg lehet kérdezni a romákat is, akik viszont növekvő demográfiai dinamikájuk dacára még mindig félárnyékban, a tolerált kisebbség korántsem kedvező állapotában bizonyára újabb hasznos adalékokat szolgáltatnának a modellhez. A többi tizenhat hivatalosan elismert nemzeti kisebbséget is meg lehetne kérdezni sorjában és nem csak a parlamenti képviselőiket, mert ez szokott lenni a másik érv, amikor minoritásaink méltó helyzetére hivatkoznak: Íme, parlamenti képviseletet biztosítunk nekik, ami szintén példaértékű. Gesztusként mindenképp pozitív, de akkor lenne valós reprezentáció, ha megfelelő költségvetéssel és döntési hatáskörrel rendelkező kisebbségi kormányhivatalunk minél plenárisabb módon láthatná el feladatát.

És meg lehetne kérdezni a legnépesebb kisebbség tagjait is, tisztelt Klausz úr, mennyire érzik magukat jól a hazában, mennyire szól nekik is az üzenet, amikor a románokhoz szól ahelyett, hogy román állampolgárokhoz intézné mondandóját. Hogy miközben Ön kitünteti a Brukhental múzeumot (különben teljesen jogosan) a Batthyaneum ügye még mindig a filológiai viták szintjén ragadt le. Mint ahogyan elakadt, vagy visszájára fordult több száz egyéb (többnyire magyar) egyházi ingatlan visszaszolgáltatása. Hogy Marosvásárhelyen lassan már kerek évfordulókat ülünk a MOGYE magyar tagozatának elgáncsolása okán. Hogy Kolozsváron a statisztikákat meghazudtolva a Városháza nem akar tudomást venni a helységnévtábla-vita sikeres lezárásának hozadékairól. Hogy a székelyföldi szimbólumok körüli packázásokat szinte házi feladatként végzik a buzgó prefektusok, s hogy évekbe telt, míg a Kolozsvári Rádió 24 órás magyar nyelvű műsorát elindíthatta.

A többség–kisebbség viszonyát partneri egyezményben rögzítő – és másodjára is megfogalmazott – javaslatra Ön, tisztelt Klausz, jó ideje érdemben nem válaszolt, a szabványos „Elemezni fogjuk a kérdést!” szerű kijelentésnél többre sosem futotta.

Gondolom, a jelen levél fordítása előtt már az elnöki hivatalban íróasztalára kerül Sógor Csaba álláspontja is, aki nem sajtómunkásként, hanem európai parlamenti képviselőként vonta kétségbe az Ön példaértékűnek nevezett romániai modelljét. Csak remélhetem, nem csorbul abbéli bizakodásomhoz való jogom, hogy idővel – például a modern kori Románia centenáriumára – valóban megnyugtatóan, kielégítő módon úgy nyilatkozhat a kisebbségi kérdésről. Hogy beszámolhassunk róla 2018 decemberében: Klausz úr kijelentései klappolnak a kívánatos és kötelező valósággal.

P.S. Elnézést, hogy torzítva, magyarosan Klauszként írtam a nevét, de gondolom a kontextusból megérti, nem öncélú és főleg nem sértő szándékú módosítás ez, inkább a szöveg stiláris-hangulatfestő tartozéka.

Tisztelettel és válasz gyanánt tetteket várva:
Rostás-Péter István

Fotó: adevarul.ro