Szezonra szabott menüben a helye, de nem desszertként, előétel és főfogás egyben, merthogy nagy adagot kavartak be. Elvileg négy esztendőre valót. De mielőtt még az állagát, színét és illatát szemre/orra vételezhettük volna, és már-már úgy gondolnád, hogy következik maga a próba: az ízlelőbimbók bombázása, nos kissé elodázták a tálalást; előbb a tálkát nem találták, majd a merítő kanalat nem lelték a pincérek, s ezért a puding kicsit kihűlt, sőt a tetején enyhe – de csak a gourmandok számára észlelhető – jéghártya képződött. (Ez nyári hűsítőként, amolyan majdnem jégkrémmé álcázva még hagyján, de így januárius tájékán merész, még a legformabontóbb gasztróberkekben is kockázatos „hőkezelés”). A szemfüles kóstolómester viszont résen volt, intett a főkomornyiknak, diszkréten odasúgott neki, a kiskanalak helyett megjelentek a terítéken a villák és késecskék az etiketthez szokott szemek pedig elkerekedtek az asztal körül. De már nem volt visszakozás, a pohárköszöntő elhangozván neki kellett gyürkőzni a pudingnak mely remekbe szabottan remegett a várakozástól, hogy beleharapjanak. És... állta a próbát – de nem az étek, hanem a vendégsereg: illedelmesen böködte a felszínt, apró szeleteket hasított ki és tuszkolt ajkai közé, hosszasan tologatta ide-oda a szájüregben, míg a jeges felület engedett, a falat pedig ízeire bomlott, bár íze az nem volt, s ha mégis, legalább olyan bizonytalan mint halmazállapota. Csomós, túlédesített massza, karakteres aromának még csak foszlánya is alig.

Hát ilyenforma volt ez a frissen felkent kormány mint kulináris élmény a nemzet asztalán; még szerencse, hogy a karácsonyi-szilveszteri lakomák utóíze nyomokban meghúzódott a szájpadlás zugaiban, a garat szegletében, az íny mélyrétegeiben valahol. A nemzet pedig, mely mint megtudta, míg beadták a feketét, legalább két részre hasadt, s így a pudingról alkotott véleménye is minimum két kategóriába tömbösödve hömpölygött végig a damasztsávok fölött, ki a hallba, lépcsőházba, a teraszra, magára a térre.

Emésztés közben a náció többféle tünetet produkált: böffentett, csettintett fennhangon, csikarást érzett, apró szédüléslöketekkel körített enyhe hányinger környékezte, szerencsés esetben a diétára hivatkozó visszafogott része pedig beérte az értetlenkedő fejkapkodással.

De tehetett volna mást, ha ez volt az étlapon? Például harsányan odainti a legközelebbi fennforgót, és látványosan visszaküldi ezt a pudingnak nevezett micsodát, mintegy gyomrára és szakértelmére büszke vendég, aki feszülten és fensőbbségesen elvárja, hogy maga a séf tegye tiszteletét pillanatokon belül, elnézést kérve és felajánlva, egy kis frissen fejt madártejet sápadt, de annál őszintébb kompenzációként. Az ilyen kényes asztaltárs nem is sejti, (feltételezni sem meri) hogy mi zajlik eközben a lengőajtó mögött: a konyha koronázatlan királya éppen miccset rágcsál (mint egy maffiózó a bőrszivart, hanyagul a szája sarkába tolja a nemzeti specialitást), épp hogy csak rápillant a tálcára, felkap egy frissen mosott savanyúságtálkát, beleborítja a még szűz pudingadagot, nyakon önti bőven tejszínhabbal, két kandírozott narancsdarab, s máris fordítja vissza a hüledezésbe épphogy belefogott pincért, aki rengő léptekkel iramodik a szála felé.

Rengő, merthogy közben a Kárpátkanyarban 5,1-es fokozatú kéregmozgást jeleztek, melyet Bukarestben is éreztek – írják a hírügynökségek.

Fotó: toonpool.com