Minden apának tudnia kell, hogy a kelet-európai sportpályák lelátói nem gyerekeknek valók. Ott szabadulnak fel és el a társadalmi frusztrációk keltette indulatok. Ami a tribünök felől hallatszik, az nem szalonképes, még csak nyomdafestéket sem tűr. Pedig közismerten nevelő hatású lenne a sport, éppen arra tanítana meg, hogy az ellenfél nem ellenség, s a szabály az szabály.

Országosan elismert volt a brassói focicsapat szurkolótábora a hetvenes-nyolcvanas években. Sportszerűségét sokan és sok helyen méltatták, nem egy ízben nyerte el a Pecsovszky Józsefről, a magyar, majd román bajnok Csaláról elnevezett fair play-díjat. Talán ezért is vitt ki édesapám több ízben is a meccsekre, s újságírói attitűdömet is meghatározza, hogy hogyan értékelte a bírói ítéleteket. Egy ízben, amikor magam is kifütyültem a bírói döntést, mert a csapatunk ellen ítélt, rám nézett és szigorúan megkérdezte: „Mit csinálsz? Tudom, hogy nem esik jól a döntés, de igaza van a játékvezetőnek!" Sokszor nem esik jól, amint az élet bírája dönt, de eszembe jut édesapám intelme: a tény az tény.

Szerettem volna hasonló leckét adni fiaimnak. De ma a labdarúgó pályák lelátóin jót nem tanulhatnak.

Ezért örültem annak, hogy a brassói jégkorong-csapat köré olyan szurkolók gyűltek, akiknek a sportszerűsége a hajdani Pecsovszky-díjas focidrukkerekéhez mérhető. Sőt! Történt a tavaly, hogy Brassóban vendégszerepelt a Bukaresti Steaua Rangers csapata, amelynek drukkerei hatalmas bannert függesztettek ki a lelátón „Többé nem akarunk magyar mocskot a pályán" felirattal. Nem sokáig maradt a banner, és nem sokáig maradtak a Strangersnek (Idegeneknek) titulált bukaresti huligánok sem a helyükön! A brassói magyar szurkolók helyett a brassói román szurkolók udvariasan, de határozottan felszólították őket, hordják el magukat és a biztonságiak kikísérték őket a jégpályáról.

Ez a történet jutott eszembe akkor, amikor a vasárnapi mérkőzésről hazatérő fiaim egy másikat mondtak, szinte zokogtak el. A Dunaújváros elleni mérkőzés után, azután, hogy a brassói magyar és román szurkolók megtapsolták a győztes vendégeket (is), egy magyar fiatalember magyar gyerekeket elvert, mert a Brassónak szurkoltak. Felingerelte a huszonéves férfit az, hogy a gyerekek arra a kérdésére, hogy kettős állampolgárok-e, s ha azok, miért szurkolnak – ahogyan ő mondta – az „oláhoknak", azt válaszolták, az ő városuk Brassó. Arra már idejük nem maradt, hogy azt is hozzáfűzzék a brassói Darazsaknál több a székely-magyar hokis, mint a magyar az Acélbikáknál. Bika módjára esett neki a tizenéves gyerekeknek, és verte el őket a magyar nemzeti eszme nevében.

A magyarországi gyűlölet elérte Brassót is, és hullámokat ver.

Most kellene lemondanom az újságírásról. Amikor a nyilvánosságot kezdi elönteni a gyűlölködés. Most, még mielőtt megfojtana. Két évtized után visszatér az "aki nincs velünk, az ellenünk" van elve. A kelet-európai sajtó két szabad évtizede alatt a globalizálódó világban is olyan változások zajlottak, amelyek ma elborzasztanak.
Hála a modern technikának, mindenkinek lehetősége van rá, hogy csak olyan véleményekkel szembesüljön, amelyek megerősítik saját nézeteiben és tévhiteiben. Igaz, az újságok soha nem voltak teljesen tárgyilagosak, az olvasó mindig is elvárt a pénzéért bizonyos elfogultságot – a kisebbségi ügy, a magyar ügy, a régió futball- vagy jégkorongcsapata iránt.

De soha nem is lehettek olyan egyoldalúak, mint a személyre szabott internetes oldalak. Ma bárki úgy állíthatja be böngészőprogramját, hogy csak a neki tetsző hírek jussanak el hozzá. Sokan a saját ízlésüknek megfelelő fórumok látogatására szorítkoznak. Liberálisok csak liberális, mérsékeltek csak mérsékelt, konzervatívok csak konzervatív, neonácik csak neonáci oldalakat olvasnak és kommentelnek. Miközben mindenki csak a saját oldalának érveit szajkózza, azt a meggyőződését táplálja, hogy nincsenek is ellenérvek, s aki más véleményen van, az a közösségre káros különvéleményt fogalmaz meg, ezért azonnal el kell távolítani a társadalomból, száműzni kell, megverni vagy megfojtani.

Az internet biztosította névtelenséget sokáig én is a korlátok nélküli szólásszabadság lehetőségének tekintettem. Az anonimitás azonban a hazugságok és rágalmak megfékezhetetlen terjedéséhez vezetett, a hálót elöntő primitív és trágár megnyilvánulások ma a demokratikus nyilvánosság alapjait veszélyeztetik. Mintha a gyűlölet, a másság megvetése válna a legfőbb és legjobban honorált mozgatóerővé a társadalomban. Mi ma nem valami mellé állunk, hanem valaki ellen.

Talán itt abba is kellene hagynom az újságírást!

Csak azért nem teszem, mert noha nem hiszem, hogy az egyre növekvő társadalmi gyűlölet felszámolható, mégis reménykedem abban, hogy a mértéke csökkenthető, így nem ismétlődnek meg gyerekeinkkel annak a századnak a tragédiái, amelynek örökösei és sajnos továbbéltetői vagyunk.