Itt az idő!

Itt az idő fejet hajtani a márciusi ifjak előtt. Akik úgy érezték, hogy a szabadság még a szerelemért feláldozott életnél is értékesebb. Fejet hajtani a szabadságharcosok előtt. Azok előtt, akik csattanós választ adtak a zsarnoki követelésre, hogy feltétel nélkül hódoljanak be.

Háromszék népe vállalta az önvédelmet, kimondta: nem támad, de szükség esetén védekezik. A legnagyobb erővel, amit egy közösség felmutathat: együtt egy akarattal. És hittel. Elhíve és elhitetvén, hogy ezáltal megvalósítható a lehetetlen.

Lesz ágyú! Mondta az asztalosból ágyúöntő mesterré lett Gábor Áron. Néhány nap alatt 12 ezer ember állt fegyverben. Olyan népi, nemzeti egység jött létre, amely az akkor katonailag aktívnak számított lakosság számaránya fölött hívott harcba férfiakat. Ifjúkat és aggokat is. Ennek az egységnek a kiváltója a magyar nemzet akarata volt. Mit is írt a 12 pont fölött? Legyen béke, szabadság és egyetértés!

Ennek az egyetértésnek a forrasztólángja a szabadság volt. Táplálója pedig a szülőföldszeretet. Forrasztólángja a szabadság, mely oly sokak senyvedő szívében gyújtott újra lángot. Köztük a lengyel Joseph Bem keblében. S rajongójává vált a magyar szabadságnak a német Aulich Lajos és Leiningen-Westerburg Károly, a szerb Damjanich János, a horvát Knézic Károly, az osztrák Poeltenberg Ernő. Az örmény Kiss Ernő. Akiknek utolsó szavai ezek voltak: „Istenem, az újkor ifjúsága egész ember lesz-e? Árpádok dicső szentjei virrasszatok a magyar ifjúság felett, hogy Krisztusé legyen a szívük és a hazáé az életük.”

Itt az idő! Most!

Bevallani a jelent. Bevallani, hogy mi maradt a 169 évvel ezelőtti összefogásból. Az egyakaratból. A felelősségvállalásból. Az önfeláldozásból. Mi maradt abból a hitből, hogy a lehetetlen sem valószínűtlen, ha mi úgy akarjuk? Lánglelket táplál-e az ifjú lelkekben a szülőföldszeretet fuvallata, vagy forgószéllé változott, amely szétszórja gyermekeinket, unokáinkat Nyugatra, Délnyugatra és Északnyugatra? Ahol néhány száz euróért már nem Krisztusé és hazájuké ugyan az életük, de abban az illúzióban élhetnek, hogy leoldhatták a szülőföld bilincseit.

Itt az idő! Most!

A jövőt a múlt tégláiból és a jelen valóságából felépíteni. Ennyivel ugyanis tartozunk az előttünk járóknak, az utánunk jövőknek. Tartozunk azzal, hogy nem engedünk a 48-ból, az 56-ból és a 18-ból sem. Ez olyan idő, hogy nem harcba szólít, hanem hitre. Nem tusakodásra, hanem munkára. Olyan idő, amikor ellenségeink nem kívülről rontanak ránk. Belülről, a sorvadó szívből, az elerőtlenedő lélekből buzog fel és sodor el a veszedelem. Ha nem állunk ellene.

S kétkedve, de reménykedve kérdezzük: mennyit ér számunkra a szabadság? És mekkora erő a szülőföld? Az akaratos magyarokat is egyakaratúvá kovácsolhatja? A forradalmak – noha látszólag kivétel nélkül elbuknak – azzal lesznek győzedelmessé, hogy táplálják bennünk a reményt: a lehetetlen is lehetséges, ha mi annak tartjuk. A történelem időről időre a végveszély mély szakadékának szélére sodor. Így történt ez 169 évvel ezelőtt. Úgy érezzük, így van ez ma is. A történelem hasonló létkérdéseire 169 év múltán is hasonló feleletet adhatunk. Szóban és cselekedetekkel.

Azzal a meggyőződéssel, amellyel Gábor Áron vállalta: lesz ágyú, mondjuk ki: volt, van és lesz az erdélyi magyarság, amelynek legnagyobb öröksége szabadsága és töretlen hite.