Romániában, akárcsak a posztkommunista országok nagy többségében, legjobban az állami pénzek lenyúlásával lehet(ett) meggazdagodni. Előnybe kerültek azok, akik meg tudtak tartani bizonyos pozíciókat, kiterjedt kapcsolathálóval rendelkeztek, és már összeszereztek, -lopkodtak, -csencseltek tekintélyesebb összegeket a rendszerváltó fordulatra.

Vagyis leginkább a volt szekusok, akik könnyedén mentek át – titkosszolgálati szerepüket akár megtartva, sőt bővítve – politikusba vagy üzletemberbe, gyakran egyszemélyben mindkettőbe. Utána erről az alapról kerülhettek mind magasabb tisztségekbe, szerezhettek horribilis vagyonokat.

Romániában két emblematikus közszemély jellemzően illusztrálja a fentieket; a helyzet külön pikantériája, hogy jóideje személyes konfliktusuk, egymás ellen folytatott elkeseredett harcuk is a közfigyelem fókuszában áll.

Az államelnök és a médiacézár. Mindkettő kukuk – korrupt és kollaboráns és kommunista –, a legmegalapozottabb gyanú és tényfeltáró újságcikkek ezrei szerint.

Szinte korlátlan hatalom a dossziékkal rendelkező, zsarolható politikusok és üzletemberek fölött emitt; és hatalmas befolyásolási, manipulációs potenciál a sajtó, főleg a televízió révén, különös tekintettel a választásokra, népszavazásokra amott. Zsigeri gyűlölet, maffiát idéző jellegű érdekellentétek kettejük között.

Választási csalások, telekügyletek, pénzmosás, a titkosszolgálatok bevetése személyes célokra, alkotmánysértés itt – vastag korrupció, megvesztegetés, a törvény kijátszása ott. Dossziék röpködése, ügyészek-bírák összefogása itt – felfüggesztések, lejáratási kampányok ott.

És mindkettő számára: a börtön árnyéka, a jól megérdemelt pihenés hűvös távlata. Az elkerülhetetlentől való kétségbeesett menekülés kísérlete. Ez a félelem jobban összeköti őket, mint amennyire bármi más elválaszthatná.

Az egyik egyre kétségbeesettebb trükközéssel próbálja elkerülni, hogy elítéljék, de régen „papírja van róla”, hogy korrupt és hogy a kommunista titkosszolgálatnak dolgozott. A másik az általa uralt igazságszolgáltatás és a – lassan már csak őt, semmilyen más politikust meg nem illető – mentelmi jog segítségével egyelőre (meglehetősen kétes módon) megúszta a felelősségrevonást, és a besúgói múltja sincs dokumentálva, csak éppen nyílt titok. Minden mindegy azonban, az idő kérlelhetetlenül ellenük dolgozik, új vezetők és végrehajtók jönnek az igazságszolgáltatásban is, akik nem egyirányúan szigorúak és nem zsarolhatók, a vége úgyis az, aminek lennie kell.

Két félelemmel élő politikus... Tipikus és mégis a tipikusból nagy bűnökkel és tagadhatatlan érdemekkel kiemelkedő személyiségek. Történelmet írtak, mert győztesek voltak, s a történelmet mindig a győztesek írják. De ennek a kornak a története – és benne a két fura alaknak a története – rövidesen átíródik. Ha van egy kis szerencsénk, mindkét játékos rövidesen a megérdemelt helyen végzi. Az lesz az igazi felszabadulás.

... A mostani államelnök 2004-ben esélyesebb ellenjelöltjének a kampány – az utolsó tévémegméretkezés – alkalmával emlékezetes szavakat mondott: „Milyen szerencsétlensége ennek a népnek, hogy két volt kommunista közül kell elnököt választania”. Ma a képlet így érvényes: „Milyen szerencsétlenség e nép számára, hogy két ilyen korrupt ócska volt szekus nyomta rá bélyegét az utóbbi évtizedére!”

 

Utóirat

Még az Európai Bizottság legújabb, az Együttműködési és Értékelési Mechanizmus (MCV) keretében kiadott jelentése is mintha sok tekintetben a két kukuk konfliktusáról szól. Amúgy „nesze semmi, fogd meg jól” az egész dokumentum, tagadhatatlan fontossága és jelzésértéke mellett eléggé átlátszó, részrehajló tükrözése az államelnök tábora és ellentábora közötti konfliktusnak. Ráadásul olyan ténybeli tévedésekkel, amelyek csak nagyfokú nemtörődömségből, hanyagságból, vagy pedig unott magabiztosságból és lenézésből fakadhatnak.

Amikor a jelentés az igazságszolgáltatást érő káros hatásokról beszél, akkor egyrészt a politikai, politikusok felől érkező nyomásgyakorlásra, másrészt a sajtó nyomásgyakorlására utal. És azt sugallja, hogy mindkettő kizárólag az ellentábor részéről nyilvánul, illetve nyilvánult meg: az államelnök ellen. Tény, hogy Pontáék nem voltak túlságosan barátságosak, de éppen a jelentés teszi végleg egyértelművé, hogy semmiféle alkotmányellenességről, puccsról, nem volt szó. Marad a kormány számláján, hogy az egyik alkotmánybírót megfenyegette egy börtöntöltelék.

Ugyanakkor viszont, a másik oldalon/oldalról történtek „mérhető” beavatkozások: az államelnök szavára leváltották az egyik magisztrátust a CSM-ből, mert – a temérdek lehallgatási jegyzőkönyv egyike szerint – a leendő miniszterelnökkel kávézott (volna); leváltottak egy rendőrfőnököt, miután azelőtt való nap a felfüggesztett államfő megfenyegette; ügyészek serege szállt meg déli megyéket, ellenőrizve, ki hogyan szavazott a referendumkor.

Ezeket az MCV nem látja, nem ismeri, nem nevezi nyomásgyakorlásnak. Arról nem is beszélve, hogy az ANI hogyan mutatta ki nyakra-főre az inkompatibilitásokat az első Ponta-kormány tagjainál! A miniszterelnök kíméletlenül menesztette kollégáit – ahhoz, hogy most a jelentés felrója neki, hogy nem tette meg! Feledékenység? Szándékos, otromba hazugság? (Egy malíciózus fórumozó szerint ha nincs a nyári felfüggesztés, ma az egész első Ponta-kormány börtönben ülne.)

Ennyire fordítva tükrözni a dolgokat ahhoz képest, ahogyan a valóságban festenek: vagy nagyfokú cinizmusra vall, vagy ostobaságra (például akkor, ha ismét bevették az irányított hazugságokat, mint amikor elhitték, hogy az alkotmánybíróság Romániában az igazságszolgáltatás része, s különben is „le akarják fejezni”, vagy hogy a román alkotmány nem rendelkezik az államelnök felfüggesztéséről stb.)

Vagy, leginkább, egyszerű tájékozatlanságra. De akkor mit ér egy ilyen jelentés, túl azon, hogy – a kormányfő emlékezetes szavaival – a „mechanizmus”csupán ellenőrzési, egyáltalán nem együttműködési?

Van egy olyan mozzanat is, amely élénk figyelmet fog kiváltani a jogászok körében: eszerint a kormánynak a miniszterelnök és az államelnök által megkötött kétoldalú egyezmény értelmében kell „vigyáznia” az igazságszolgáltatás és a jogrendszer függetlenségére! Erről a szakértőinket majd feltétlenül meg kell kérdeznünk, mert ilyet még nem hallottunk, hogy egy kétoldalú, semmilyen kánonnak meg nem felelő és semmilyen törvény által nem szentesített, nyilvánosságra sem hozott tartalmú egyezmény (az államelnök és a miniszterelnök „kohabitációs protokolluma”, megállapodása) überol minden törvényt, az alkotmányt is – és megdicsőül, mércévé válik az MCV-jelentésben.

Lám, mennyire vigyáznak az eurak az államelnökre, hogyan óvják – mintha részletesen tudnák, hogy mitől! Meddig? A jelentésnek ez a része a helyes összefüggésrendszerbe állítva talán majd megmagyarázza, milyen források alapján, milyen indítékoktól vezérelve ítélkeztek az európai hivatalosságok, és milyen előítéletek uralkodnak az Európai Unióban. 

Avagy nem gyönyörű az is, hogy az MCV – pont ugyanazokkal a szavakkal, mint az államelnök – azt „kéri”, hogy az országos főügyész és a korrupcióellenes főügyész személyére ne az igazságügyi miniszter, hanem a CSM tegyen javaslatot! Figyelik, butuskáim? Románia fel van szólítva, hogy szegjen meg egy érvényes törvényt! Ez a törvény nagyon jó volt akkor, amikor a hírhedt Monica Macovei kierőszakolta, mert ő volt a miniszter, nagyon tetszett a játékos államelnöknek is, de most már nem jó, mert Ponta minisztere csak ne javasoljon, most inkább vissza az egész: javasoljanak a legfelsőbb magisztrátusok – esetleg proponáljon az államelnök makoveje! Bizony, ezt irányozza elő nekünk az EU bölcs kormánya, nagy igazságosan és rátartian.

Külön fejezet a jelentésben a sajtó nyomásgyakorlása. Itt vannak a legnagyobb bajok, ugyanis a véleménynyilvánítás joga alapjog, ezt a sajtótól elvenni akkor sem lehet, ha Merkel, Barroso és Reding kecskebukázik vagy szabad gúlagyakorlatokat végez a nyújtón. Tény az, hogy bár mindkét tábor gyakorolta a nyomást derekasan és undorítóan, a B1 legjobb magas rangfokozatú ügynök-tévéseit vetette be (nyávogni) az elnök oldalán, az Antena 3 több nemzetközi szakmai díjat nyert félelmetes oknyomozóit, még a csatornatöltelék OTV is beszállt a Nagy Pocskondiázásba, nyakig szaros lett mindenki – a jelentés azonban egyértelműen csak az államelnököt ért támadásokat fájlalja, sajgó emlékei közt bizonyára ott van a kép, amikor a Felfüggesztett hótt demokratikusan arra szólítja fel legörbült szájjal a nézőket, hogy kapcsolják ki, ne bámulják, lehetőleg felejtsék el teljesen az Antena3-at.

A pech az, hogy ez ütközik a sajtószabadság jogelvével, amely alapvető az EU-ban. Kétségtelen, hogy nagyon mocskos dolgokra ragadtatta magát a média, az egyik tévé hatékonyabban, a másik kevésbé, de az MCV-jelentés sajtóra vonatkozó értékelése és előírása ellen máris felemelték a szavukat a legsúlyosabb illetékes román civil szervezetek. Reagálásukra visszatérünk, ugyanúgy mint arra, hogy a világ országainak sajtószabadság szerinti rangsorában Románia megint előreugrott néhány helyet, és már a 42. (tán csak nem éppen a nyári kampányokban tanúsított kemény kiállásai, pofázásai miatt?), miközben Magyarország még jobban leszakadt: az 56. helyről néz fel Romániára. Azért néhány évvel ezelőtt ezt nem gondoltuk volna – igazság szerint sose gondoltuk volna!

Kedves olvasó, nem vagyok jogász, szakismereteim szégyellnivalóan hiányosak. Biztos vagyok benne, hogy az EB jelentése fontos és komoly munka. Valószínű, hogy a fentiekben tévedtem. De az ösztönöm azt súgja, hogy az MCV is tévedett. Részrehajló volt, s ez veszélyesebb, mint az én dilettantizmusom.

Kíváncsi volnék, mit gondolnak ott az EB-ban azok a jobboldali urak és hölgyek: itthon a nagy tiszteletteljes ájtatosság közepette mindenki beveszi a jelentésük badarságait? És ezzel összefüggésben, ezek után, mit gondolnak, vajon hány jobboldali európai parlamenti képviselője lesz a következő választások (2014) után Romániának?

Beindultak, minden bizonnyal, magasabb körökben is a párhuzamos félelmek.