És nem a kényszeres tematikai rögzültség okán. Kedden a liberálisok megtámadták az Alkotmánybíróságnál a szenátusban június 20-án megszavazott módosítást. Óvásukban a többi között azt kifogásolják, hogy a határon túlra szánt műsorokra vonatkozó cikkely kikerült a szövegből, és bezzeg közben megjelent tételesen, hogy a két sajtóintézmény költségvetése a kisebbségi műsorok és adások sugárzását is biztosítja.

A rádió és tévétársaság helyzete ezt az epizódot leszámítva is furán bonyolult, vagy éppen bonyolultan furcsa: a rádió jelenleg ideiglenes elnökkel működik, nincs Igazgatótanácsa, a tévé pedig megszabadult ugyan a „történelmi” adóssághalmaztól, de még így is az út elején áll, a hatékonyságot és profizmus fokozását szavatoló belső reform várat magára. Mindehhez ha még hozzáadjuk, hogy a 102-es csomagként ismert adóvágáskor sikerült a múlt év végén kiiktatni a(z uniós viszonylatban amúgy is rekord-csekélységű) rádió és tévéadót, s ezáltal sérülékenyebbé tenni a közmédiát, akkor helyben vagyunk.

A kérdés már jó pár éve vajúdik: felelőtlen, de sommásnak vélt kijelentésektől halogatott vagy éppen elvetélt konkrét kísérletekig előfordult már minden a repertoárban. Tény, hogy az 1994-ben meghozott törvény rég elavult; a média és a technológia fejlődése utcahosszakkal maga mögött hagyta a jogi keretet, és valóban ideje volt a változtatásnak. Amire jellegzetesen hazai módon került sor: alapos és strukturált szakmai előkészítés utáni valós közvita lett volna az első szakasz egy sikeres forgatókönyvben, majd szintén körültekintő törvényalkotói aprómunka. Ehelyett rohamléptekben pörögtek a filmkockák és van egy imitt-amott kifoltozott régi-új törvényünk, amely jó esetben félfordulattal ha felér, a szöveg több eresztékében továbbra is recseg-ropog, csak remélni lehet, hogy nem kell újabb évtizedeket várnia az átfogó korrekcióra.

Számolnunk kell azzal, hogy a közszolgálatiság fogalma átértékelődött, például már nem ritka, hogy kereskedelmi médiaaktorok is felvállalnak közszolgálati feladatokat. Igaz ugyan, hogy nívós komolyzenei közvetítések vagy rádiószínház, oktatási-tudománynépszerűsítő rovatok továbbra is a közmédiában kapnak helyet teret, hiszen az adófizetők pénzéből kötelező „luxust” csak a Rádió- és Tévétársaság engedheti meg magának.

A médiafogyasztó elvárásaiból fakadó hiányérzetek, kritikus hozzáállása több ízben is indokolt: lehet és kell színvonalas produkciókat sugározni, ám ehhez nem árt, ha nem hónapokig tartó interimátus jellemzi az intézmények vezetését, ha létezne valamilyen garancia arra, hogy jövőre is legalább ugyanazt a büdzsét szíveskedik megszavazni a parlament (bár a műszaki-, esetenként személyzet fejlesztés mindkét intézmény esetében jól kvantifikálható költségvetésbővítést igényelne), ha civilek, politikum, mezei sajtófogyasztó megelőlegezné azt a bizalmat, amit –   idővel –  a honi közszolgálati média fokozatosan, de meghálál.