„Egy narancs, egy bicska és a kék matrac." Egyik ismerősöm, aki a kórházban feküdt a székely zászló körüli botrány kitörésekor, ezeknek az alapelemeknek, hozzávalóknak vagy miknek a segítségével készítette el azt a szimbólumot, amelynek köszönhetően ezen a héten hatodrangú politikusok és haladó nacionalisták fontosnak érezhetik magukat.

A gesztus azért tetszett, mert provokáció és irónia egyszerre nyilvánul meg benne. A szükség is szerepet játszik, de éppen ez a súly alatti narancs a legjobb jelképe annak, amit most megélünk. Mert ugyan ki hal bele egy székely zászlóba, akárhol lobogjon is az, és kinek az országa vész el pusztán attól, hogy kitűzték? Nem szeretnék olyan dolgokat összerázni, melyeknek semmi közük sincsen egymáshoz, a mondat azonban annyira jó, hogy muszáj idéznem. Jacques Chirac, Franciaország akkori elnöke mondta, amikor az iraki háborún, pontosabban az amerikai beavatkozáson vitatkoztak: „Románia elmulasztott egy jó alkalmat a hallgatásra." Úgy látszik, Románia gyakran hagyja ki ezeket a nagylelkűen kínálkozó helyzeteket.

Mármint a hivatalos Románia, az, amelyiknek a nevében az állam hivatalnokai beszélnek. Hallom ugyanis, hogy egy román népdalénekes azt nyilatkozta, hát miért ne tűzhetnék ki azt a zászlót, ha egyszer az övék, s kinek fáj, ha kitették?
Szóval különbség van a hivatalos és a civil Románia között (a Maghiaromania blogot éppúgy megemlíthetjük ebben az összefüggésben, mint Sabina Fati, Sabin Gherman és mások cikkeit), bár mostanában egyre többet gondolkodom azon, hogy is lehet az, hogy egy olyan probléma, amelyről sokan gondolkodnak normálisan, államilag mégis oly ostobán és kisszerűen kezeltetik? Nem azt jelenti ez, hogy a normálisok száma mégsem éri el a kritikus tömeget, amelynek súlya elsodorná a provincializmust? Vagy azt jelentené, hogy bizonyos problémák normális kezelése ellenkezik az államrezonnal? Vagy „csak" azt jelenti, hogy a román állam ragaszkodik a butaságaihoz?

Még érdekesebb (bár inkább „fájdalmas"-t kellene mondanom), hogy olykor maguk a magyarok is összevissza beszélnek. Tegnap a buszon, örömöm leginkább buzogó forrásán, egy leányt hallgattam, aki előbb magyarul beszélt mobilon, aztán románul szemtől szemben, s mindkét nyelven kitűnően. Az utóbbi párbeszédben azt fejtegette, a gyermeke tudhat magyarul, ha ezt szeretné, lehet református, ha az akar lenni, iskolába azonban románba fog járni, és punktum. „Punct", mondta rettenetes elszántsággal, mellettem meg elsuhant a Kálvária. Bár a bunkósághoz való jog a legalapvetőbb emberi jogok közé tartozik...

Hadd tegyem hozzá: csak éppen ez hiányzott, most, amikor egyes anyamagyarok humortalan vicceit kell elviselni. De ha a román paranoiát naranccsal, akkor a magyar baromságot viszont murokkal kezeljük – örömmel olvasom, hogy a Transindex az idén első ízben a szocialista moral insanyitynek osztja a Murok (oppardon, Sárgarépa) díjat.

Tiszta vegák lettünk, mi, erdélyi magyarok.